Valamikor az 50. kilométer közelében jártunk ereszkedtünk lefelé, addigra már megbántam, hogy belevágtam, megfogadtam, hogy ezt soha többet. Már csak halvány remény élt bennem azzal kapcsolatban, hogy megleszünk szintidőn belül (12 óra). A jobb térdem már kész volt igyekeztem a balra terhelni. Utolértem a barátnőmet, aki a lépcsőn ülve sírt…
Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok mazochista. Mint szubmisszív elviselem a verést, mint büntetést, de nem élvezem és nem szeretem a fájdalmat. Itt most nyilván nem a paskolásról beszélek, hanem az igazi kemény verésről. Mégis úgy határoztam, hogy benevezek a Gerecse 50-re. Semmi extra 50 km 1500-as szintemelkedés. Mi az nekem? Persze az én drága barátnőm volt olyan őrült, hogy a műtött térdével velem tartott.
Hogy is jött az ötlet? Az egész kicsit több mint egy éve kezdődött. Nagyon magam alatt voltam és egy márciusi napon megkértem a volt kolléganőmet, akiről tudtam, hogy csinálja a kéket, hogy vigyen el egy kemény túrára. Mivel ő a fokozatosság híve ezért megbeszéltünk egy lájtos 14 km-es kis kirándulást. Vettem egy alap 17 ezres bakancsot aztán szombaton nagy lelkesen letoltuk az első túránkat. Mivel már évek óta futok ez nem volt megterhelő számomra, de nagyon jól éreztem magam és a túrázás szokásunká vált. Már akkoriban mondtam neki, múlt áprilisban, hogy le kéne tolni azt a Gerecse 50-et, de csak idén, mert a tavalyi kihívásom a félmaraton volt, ami nagyjából egybe esett a Gerecsével. Miután sikerült egész jó amatőr idővel lefutnom a félmaratont, elhatároztam, hogy idén meg fogom csinálni a Gerecse 50-et is. Nem tudom, hogy ő akkor tudta-e már, hogy velem akar tartani, minden esetre elég nagy falatnak tartotta.
Sokat túráztunk együtt rengeteget beszélgettünk, bizalmas viszonyba kerültünk és barátok lettünk. Erre a barátságra nagy szükségem volt, mert egy lelkileg nagyon válságos időszakot éltem át és a munka se adta meg azt amit vártam tőle. Hiába kértem új feladatokat, vágtam bele nagyobbnak tűnő kihívásba, akkor sem. Ugyan bent a cégnél nem sokat tudtunk dumálni, egyrészt mert az össze-vissza home office miatt nem mindig voltunk bent egy időben, másrészt ha bent is voltunk mind a ketten, nem sok idő jutott beszélgetni, de ő amúgy is szervezett egy csomó bulit és egyéb programokon is részt vettünk. Amikor nyáron elértem a mélypontot, akkor ő volt az, aki kirángatott és mindig meghallgatta az összes rinyálásomat. Azon kevesek közé tartozik amúgy, aki tud a szexuális beállítottságomról és arról, hogy kivel vagyok kapcsolatban. Ezeket a dolgokat csak a legközelebbi barátnőimmel osztom meg. De közülük is ő az, aki a legjobban megérti, pedig ő nem tagja a BDSM világának. Ennek ellenére mégis ő tudta a legérettebb módon kezelni azt, amikor beszéltem a tapasztalataimról. Nyáron mikor elértem a mély pontot, kirángatott a szarból és tartotta bennem a lelket, mikor már azt hittem elvesztem a józan eszem. Mindezt úgy, hogy a külvilág ebből semmit vagy csak nagyon keveset látott. De ő tudta és ott volt.
Aztán szép lassan elkezdtem kifelé jönni a gödörből. A túrák meg egyre csak hosszabbodtak és keményedtek. Emlékszem a tavalyi utolsó 16,5 km-es túránkra. Ez amolyan év búcsúztató volt. Megbeszéltük, hogy még egy kicsit kitartunk a cégnél. Megkért, ha lépni akar még beszéljem rá, hogy egy kicsit maradjon. Azt hiszem mind a ketten akartunk egy kicsit maradni még, de végül úgy hozta az élet, hogy egy januári végig dolgozott hétvége utáni cseszegetést követően én kezdtem el előbb pályázgatni és februárban megkaptam álmaim munkáját. Kicsit túlzok persze, de tényleg nagyon régóta vágytam arra, hogy egy ilyen profilú, ekkora céghez bekerüljek. A pénz miatt 1-2 éven belül amúgy is terveztem váltani, de ez most mind anyagilag, mind presztízsben egy nagyszerű lehetőség volt. Március közepén kezdtem is az új helyen és a nagy túra napja is közeledett.
Én maradtam az alap bakancsomnál, ami nagyon hozzám nőtt, mert jól állta a sarat az esőt, nem tört, aránylag kényelmes volt, bár ekkora túrához fapados. Ő viszont azt mondta ezt tuti nem tudja megcsinálni a bakancsban, ezért bekockáztatta, hogy a túra napja előtt vett egy drágább túrafutó cipőt. Nekem ez hajmeresztő ötletnek tűnt, de megértettem, hogy mivel biztos abban, hogy a másik cipővel belebukna, ezért nem kockáztat nagyot. A túra reggelén hajnali 3-kor keltem. 6 és 8 között volt a rajt, de én mindenképp szerettem volna 7 előtt indulni. Reménykedtem benne, hogy 11 óra körüli idővel megleszünk, de úgy voltam vele, ha mégis elhúzódik, akkor se érjünk be túl későn. Az első 30 kilóméterig úgy telt ez a túra is, mint a többi. Beszélgettünk kedélyesek voltunk. Neki bevált az új cipője. Örültem, mert aggódtam miatta, hogy nem fogja bírni a térde miatt. Papíron úgy volt, hogy én az egészséges térdemmel némiképp összeszorított foggal, de valahogy megcsinálom és próbálom őt is támogatni. Aztán egyszer csak már nem tudom pontosan hányadik kilóméternél a térdem mögötti valamelyik inam, vagy izmom vagy a fene tudja mi elkezdett nyilalni lefelé menetben. Nem volt kellemes, de kibírtam igyekeztem óvatosabban menni, de egy idő után már örültem az emelkedőnek. A legdurvább legmeredekebb szakasz is eljött és még az is jobb volt, mert akkor legalább nem fájt. Közel a 40-hez már kezdtem elveszíteni a fókuszt. Nem tudom pontosan mikor, de eljutottam arra a szintre, amikor már nem tudtam agyalni semmin. A szerelmi életemen sem. Azon sem, hogy csak éljem túl a próbaidőt, mert szeretem ezt a helyet és itt akarok maradni. Semmin. Csak mentem. Valahol 38-nál egy kicsit zenét is hallgattam. Sehogy nem akart eljönni a 43-as ellenőrző pont. Néztem az appban hol vagyunk, de még csak nem voltunk ott. Aztán egyszer csak megláttam. Végre. Ez volt a leghosszabb 19 km-es szakasz két ellenőrző pont között. Tudtam, ha eddig eljutunk már meglesz, de már nagyon magam alatt voltam. Leültünk kicsit, ettünk ittunk. De ezek után egy lejtős szakasz következett és nekem már a térdem is fájt. Ekkor elsírtam magam. Féltem, hogy lesérülök és fájt is. Ő belém karolt. Úgy mentünk, támogatott, bíztatott. Ekkor egy másik túrázó megsajnált. Jó szánalmas sztori tudom. Segített, hogy nyújtsak és kicsit átmasszírozott. Mondta, hogy ne aggódjak sportmasszőr. Nagyon jól esett. Nem csak fizikailag. Lelkileg is. Azóta is hálás vagyok annak az ismeretlen nőnek, aki önzetlenül ennyire rendes volt egy idegennel. Meg neki, aki ott jött mellettem belém karolva és nem hagyta, hogy összeomoljak.
Összeszedtem kicsit magam. Elértük a következő ellenőrző pontot. Már csak küszködtünk. Kérdeztem mi van még hátra, amikor közölte a nő, hogy már csak 3,8 km fel a turulhoz le a lépcsőn és ott is vagyunk. Kedvem lett volna cifrákat mondani, de nem volt más hátra,mint előre. Fel a turulhoz. Az időnk kezdett egyre neccesebb lenni. Barátnőm már biztos volt benne, hogy nem lesz meg időre. Ekkor ő kezdett kiborulni. Fájt a lába és szarul volt már ő is mentálisan. Itt én bíztattam, de azért azt kinyilvánítottam, hogy ez jó hülye ötlet volt tőlem. Mondta, hogy tuti nem leszünk meg időre. Mondtam, hogy nincs veszve semmi, még meg lehet. Reméltem, de biztos nem voltam benne. Felértünk a nyavalyás turulhoz. Ezek után jött az igazi kínzás. Drága szadista pixie-s barátaim, ha szenvedést akartok látni jövőre a Gerecse 50-nél gyertek a Turultól levezető lépcsőhöz és nézzétek az arcokat. Nagyon fogjátok élvezni. Ez egy nagyon hosszú lépcső amúgy is, fájós térddel meg leírhatatlan kín.
Valamikor az 50. kilométer közelében jártunk ereszkedtünk lefelé, addigra már megbántam, hogy belevágtam, megfogadtam, hogy ilyet soha többet. Már csak halvány remény élt bennem azzal kapcsolatban, hogy megleszünk szintidőn belül. A jobb térdem már kész volt igyekeztem a balra terhelni. Utolértem a barátnőmet, aki a lépcsőn ülve sírt. Bíztattam, de elárasztott a bűntudat. Miattam vágott bele. Mi van, ha megint lesérül? Egyszer már műtötték. Az én hibám lesz. De már nem volt visszaút. Itt le kellett menni. Igyekeztem a bal lábamra terhelni. Csiga tempóban haladtunk. Az idő meg telt. Egy örökkévalóság után végre leértünk. Már közel volt a cél. Ő már biztos volt benne, hogy a szintidőt buktuk. Én még reméltem. Néztem az időt és még nagyjából benne voltunk, csak nem emlékeztem, hogy mennyivel az első csippantás után indítottam a navigációt. Már közel voltunk. Mondtam neki, hogy szerintem megvan. Nem hitt benne, de mondta, hogy menjek előre. Nem futottam, de kicsit megnyomtam. Beértem a célba 11:54:57 alatt. Meglett, éppen csak. Ott volt nem sokkal mögöttem, mondtam neki, hogy jöjjön, meglesz neki is. Elkezdett futni. Mondtam, hogy nem kell úgy is meglesz. De futott és meglett neki is. Alig hitte el, átölelt és sírt. Nagyon boldog volt. Fájt mindenünk, de meglett. Csapatmunka volt. Nem csak én bíztattam őt végül, hanem ő is engem. Így ez nem csak egy sikeres teljesítménytúra volt, hanem a barátságunk metaforájává is vált…
Comments (5)