BDSM és liberalizmus

Sosincs annak jó vége, ha az ember mást mond a szavaival, mint a tetteivel. A szülő-gyermek kapcsolatban, például, saját nevet is kapott a jelenség: ez az ún. „kettős kötés” (double bind). Egyáltalán nem könnyíti meg a csemetéjének a dolgát, mondjuk, az az anyuka, aki – miközben a szavak szintjén - lelkesen támogatja gyermeke önállósodási törekvéseit, a tettek szintjén épp ellenkezőleg: szüntelen azon dolgozik, hogy elszakíthatatlan láncokkal kötözze őt magához. És akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Valójában huzamosabb ideig tartózkodni az efféle helyzetekben legalább annyira veszélyes a lélek egészsége szempontjából, mint amennyire a kockázatos a testünknek, ha – teszem azt – dohányzunk, vagy rendszeresen UV-sugarakkal égetjük védtelen bőrünket.

Bár a következmények – szerencsére - nem mindig ilyen tragikusak, általában véve is érdemes tartózkodni a képmutatástól. Már csak amiatt is, mert a legtöbb esetben nagyon kilóg a lóláb: ritkán marad észrevétlen az efféle őszintétlenség. Ahogy a mondás is tartja: a hazug ember hosszabb távon nem sokkal gyorsabb egy sánta kutyánál.

A liberalizmus, szerencsére, azon fogalmak közé tartozik, amelyek önmagukért beszélnek: nem kell ahhoz etimológusnak lenni, hogy felismerjük benne azt a latin szót, ami a szabadságot jelenti. Liberális az, akinek fontos a szabadság: aki szereti a szabadságot. Valójában ennél többet nem is tartalmaz a fogalom: simán lehet valaki liberális úgy, hogy közben elfogadja, de úgy is, hogy elutasítja a társadalmi egyenlőtlenségeket; simán lehet liberális, aki klímaaktivista, de az is, aki klímaszkeptikus; lehet liberális, aki hisz istenben, de az is, aki tagadja a létezését; és lehet liberális valaki úgy, hogy szereti a kutyákat, de úgy is, hogy ki nem állhatja őket. Úgy viszont egészen biztosan nem lehet senki sem liberális, hogy nem szereti a szabadságot.

Szexuális vágyaink sokszor nagyon közvetett, nehezen követhető viszonyban állnak személyiségünkkel, de azért, azt talán senki sem vitatná, hogy van összefüggés a két dolog között. Sőt: álmaink, fantáziáink valami nagyon lényegeset árulnak el önmagunkról, valószínűleg valami olyasmit, amihez más módon nem is lennénk képesek hozzáférni. Nehéz lenne elképzelni, hogy ez alól egyedül a BDSM fantáziák lennének kivételek.

Márpedig ezekben a fantáziákban félreérthetetlenül jelenik meg a szabadság gyűlölete. A D/S dinamika lényege a másik feletti hatalom, vagy – a másik oldalon – a saját szabadságunktól való megfosztottság gyönyöre. Némely értelmezések szerint a szadizmus lényege sem a fájdalom okozása, hanem sokkal inkább a másik lény szabadságának a tagadása: a gyönyör indikátora a tökéletes, hiánytalan hatalom a másik ember felett.

Egy, a múlt század legszadisztikusabb évtizedeit közelről megismerő, és arról aztán rengeteget gondolkodó filozófus-pszichológus, Erich Fromm, pl. így ír erről világhírű könyvében:

"A kompenzációs erőszakkal közeli rokonságban áll az a törekvés, hogy teljesen és föltétlen uralmunk alá hajtsunk egy másik élőlényt, legyen az akár állat, akár ember. Ez a törekvés a szadizmus lényege. Mint arra a Menekülés a szabadság elől című könyvemben már rámutattam, a szadista számára elsősorban nem az a fontos, hogy fájdalmat okozzon másoknak. A szadizmus valamennyi különféle formája, amelyet módunkban áll megfigyelni, mind ugyanabban a lényegi késztetésben gyökereznek, nevezetesen, hogy tökéletesen uralkodjunk egy másik személy fölött, hogy akaratunk tehetetlen bábjává tegyük, hogy mi legyünk az istene, és úgy bánjunk vele, ahogy nekünk tetszik. Az, ha megalázzuk, vagy rabszolgasorba taszítjuk, csak eszköz ennek a célnak az elérésében. A szadistának azért olyan fontos, hogy szenvedést okozzon, mert ha képesek vagyunk valakit megkínozni, anélkül, hogy védekezni tudna, ez annak a jele, hogy a személy teljesen és tökéletesen a hatalmunkban van. Márpedig a szadisztikus késztetés lényege az, hogy örömünket leljük benne, ha korlátlanul uralkodunk egy másik ember (vagy bármely élőlény) fölött. Másként fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy a szadizmus célja az, hogy az embert dologgá változtassa, az élőt élettelenné, hiszen ha egy élőlény fölött teljes és föltétlen uralmat gyakorolnak, az elveszíti az élet leglényegesebb tulajdonságát - a szabadságot."

Az persze már a mi dolgunk, hogy mihez kezdünk ezzel a belátással – hogyan viszonyulunk saját vágyainkhoz, amikor azok ellentétbe kerülnek alapvető meggyőződéseinkkel. Mostanában az a módi járja, hogy semmit se vegyünk komolyan – mért épp e különös lelki alkattal tennénk kivétel? De gondoljunk bármit felőle, vagy éljünk együtt akárhogyan vele: áltatni nem érdemes magunkat. Lehetetlen dolog egyszerre szeretni és gyűlölni is a szabadságot.

Értelmesen beszélgetni másokkal csak addig lehet, amíg nem feledkezünk el se a szavaink jelentéséről, se a logika alapvető szabályairól. Ha valakiben él igény ez értelmes konverzációra, az kénytelen némi önfegyelmet gyakorolni: szenvedélyeit legalább annyira kordában tartani, hogy azok ne láttathassák vele a valóság helyett annak ellenkezőjét; és így bizonyos tényeket akkor is képes legyen elfogadni, amikor azok, történetesen, inkompatibilisek némely vágyaival.

Ennek hiányában beszélgetéseink nem sokban fognak különbözni a kertvárosi házőrzők rendes esti csaholó-koncertjeitől: itt is, ott is annak lesz igaza végül, aki a leghangosabbnak bizonyul. És valószínűleg az sem marad már sokáig homályban, pontosan hova vezet mindez. A dolgok jelen állását látva legalábbis, alighanem igen hamar megismerteti magát velünk az a világ, amelyikből immár tökéletesen hiányzik a józan racionalitás.