Alig tizenegynéhány éve, hogy kikerült a DSM-ből az ún. szadisztikus személyiségzavar (SPD): tulajdonképpen azóta nem számít hivatalosan betegségnek az ilyen hajlam. A DSM ugyanis nem más, mint egy mentális betegség-lexikon: időről időre összeülnek az Amerikai Pszichiátriai Társaság ezen feladattal megbízott tagjai, hogy – a gyakorló orvosokat segítendő – összeállítsanak egy részletes útmutatót azokról a zavarokról, amelyeket ezek kikúrálni lesznek majd hivatottak. Ez a lista aztán olykor új elemekkel bővül, máskor meg épp ellenkezőleg: egy-két régebbi kimarad belőle - ez történt 2013-ban a fent említett SPD-vel is.
Szögezzük le rögtön, nagyon helyes, hogy így történt. Persze nem azért, mert ne lehetne nagyon is komoly aggályokat megfogalmazni e különös jelenséggel kapcsolatban; hanem azért, mert ezek az aggályok egyáltalán nem egészségügyi természetűek. Akármit gondoljunk a szadizmus felől: biztosan nem (mentális) betegség.
Ami azt illeti, még az is elképzelhető, hogy az ilyesmi (mármint mentális betegség) valójában nem is létezik. Egy – egyébként magyar származású – jelentős hírnévre szert tett pszichiáter már könyvének címében is azt hirdeti: az elmebetegség csupán mítosz, semmi köze az "igazi" betegségekhez, a szervi zavarokhoz. Vagy hát legfeljebb annyi, hogy bizonyos orvosok rosszhiszeműen és tendenciózusan megpróbálják összemosni a kettőt.
Szász érvei kimondottan megfontolandóknak látszanak. Például, hogy elhunyt skizofrén betegek agyának vizsgálata során nem sikerült kimutatni semmiféle patologikus elváltozást, ami az elme betegségére utalna. Vagy az, hogy a mentális zavarokkal küszködő betegek között megdöbbentően magas azok aránya, akiknek egyáltalán nincs betegségtudatuk, és kifejezetten ellenükre van, hogy a szakemberek "meggyógyítsák" őket. Vagy akár az a tény, hogy az elmeorvosok olyan jogokat gyakorolhatnak, amelyeknek az orvosláshoz semmi közük, hanem sokkal inkább az igazságszolgáltatás kompetenciájába tartoznak: szabadságuktól foszthatnak meg másokat, vagy dönthetnek a büntethetőség kérdésében stb.
Az író egyenesen Semmelweis Ignáchoz hasonlítja saját misszióját: "Semmelweis szembeszállt azzal a hamis hiedelemmel, hogy a gyermekágyi lázat a rossz légköri viszonyok okozzák. Jómagam azzal a téves hiedelemmel viaskodom, hogy az evéssel, a szexszel, a szerelemmel, a dühvel, a kísértésekkel, az önkontrollal és az élet más kihívásaival kapcsolatos problémák: betegségek.” Persze, tanult elődje tragikus sorsából: jól tudja, mit kockáztat az, aki téves, de mélységesen bevett nézetek ellen száll harcba. Ezért van az, írja könyve előszavában, hogy bár már egészen fiatalon nyilvánvaló volt számára, hogy elmebetegség nem létezik, mégsem mert előállni teóriájával mindaddig, amíg olyan társadalmi presztízsre nem tett szert, ami megvédheti kollégái alantas támadásaitól.
Lehet, a naivitásom az oka, de én azért hajlamos vagyok ennél némileg enyhébben megítélni a pszichiátereket/pszichológusokat, bár abban én is szinte teljesen biztos vagyok, hogy sokszor vaskosan tévednek. De a tévedésüket nem rosszindulat szüli: egyszerűen szükségszerűen következik az tudományuk lényegi deskriptív (leíró) jellegéből. Vagyis abból a nemesnek ható szándékukból, hogy az emberi személyiséget csupán leírják, és ne értékeljék: egy precíz raktáros módjára részletes leltárt csináljanak a psziché tulajdonságairól, de eközben egyiket se minősítsék értékesebbnek vagy hitványabbnak a többinél.
A baj csak az, hogy az ilyesmi alkalmasint lehetetlen: a pszichiáter is ember, és mint ilyen, tisztában van a jó és rossz közötti különbséggel. Ha nyíltan nem mondhatja ki, mit helyesel, kénytelen kerülőutakat találni: betegségnek nevezni olyan jelenségeket, amelyek nyilvánvalóan nem azok. Így lesz az egoista, érzéketlen, önimádó ember „nárcisztikus” beteg; a befolyásolható, gyerekes személyiség „kodependens”; az akaratos, másokon átgázoló alkat „machiavellista” , és így tovább, egészen a komikum határáig, vagy még azon is túl.
A pszichológia/pszichiátria legnagyobb fogyatékossága, hogy nem hajlandó tudomást venni az emberi gonoszságról. Ezért látszik számomra komolytalannak, felszínesnek ez a manapság olyannyira népszerű tudomány: ugyan, mennyit tudhat a világról az, akinek a látóterében ilyen hatalmas vakfolt takarja el a valóságot?
Comments (7)
Az olvasás pedig nagy fétishem, utána fogok járni. (Köszönöm az irodalmat 😉)
Az, hogy mi betegség azt pedig bízzuk mindenkinek a saját pszichiáterére. (Ugyanis náluk sem azonosak a vélemények)
😗
Nagyon röviden összefoglalva egyébként azt, hogy sokkal kevésbé látom lényegesnek ezt a mozzanatot, mint amennyire ezt hangsúlyozni szokás. Egy cselekedet értéket, helyes vagy helytelen voltát ugyanis nem az határozza meg, hogy mennyien értenek egyet vele.
Ez a mostani bejegyzésem azonban másról szólt. Nem is feltétlen a szadizmusról: ez inkább csak apropóját adta. Azt szerettem volna elmondani, hogy én úgy látom: az ún. „szadisztikus személyiségzavar” éppúgy nem betegség, mint ahogyan nem az a „nárcizmus”, a „társfüggőség”, vagy éppen a „szenvedélybetegség” sem. Persze ezek mind igen rossz dolgok. Az a tény viszont, hogy manapság éppen betegségeknek tekintik őket, sokkal többet mond el erről a szomorú korról, mint magukról a jelenségekről.
Persze hát, elég sajnálatos módon, én magam nem vagyok annyira nagy formátumú gondolkodó, hogy mindez nekem jutott volna elsőként eszembe a világon. Azért is utaltam egy izgalmas olvasmányra a témában, hogy ha valakit érdekel, könnyedén utánanézhessen a dolognak. Mert, higgyétek el, attól még soha senki nem vált bizonytalanabb, kiszolgáltatottabb, boldogtalanabb emberré, mert némi nyitottságot tanúsított az aktuális meggyőződéseivel ellentétes gondolatok iránt. Sőt.
Kicsit kezdünk elmenni a szélsőségek irányába mostanság.
Normális, nem normális... a definíció azonban nem létezik. Földrajzi, népcsoport, vallás, éghajlat, szokások, kultúra, antropológia... stb különbségek vannak, és lesznek.
Amerikában az ő számaik szerint sorolták ezeket be:
DSM-5 measure maladaptive personality traits in five domains: negative affect, detachment, antagonism, disinhibition, and psychoticism. A DSM-5 öt területen méri a maladaptív személyiségjegyeket: negatív affektus, leválás, antagonizmus, gátlástalanság és pszichoticizmus... EZ MÁS!!!
EZ ITT NEKÜNK JÓ! Aki szadista, az nem a saját kedvére kínozza a másikat, hanem azért, mert a párja mazochista. Win-Win.
A pszichiátriai szadista nem consensual lapaon kínoz, állatokat, és embereket...
Hja kérem, hogy minden traumát be lehet itt csomagolni, az meg mindenkinek teljes mértékben a magnügye. Szólj, ha kell AVATOTT pszichológus!
Így a magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy a nem BDSM szadizmus nem csak egészségügyi, hanem bűnügyi probléma is. És az eredményt tekintve teljesen mindegy, hogy az elkövetőt beszámíthatónak ítélték - e meg. Ha az esetek száma, amikor is egy ember két embernél többet kínzott, vert, szurkált, stb, esetleg meg is ölte, a jog szerint már sorozatelkövetőről beszélünk. És nekik nincs helyük a társadalomban.
A BDSM-ben ezzel szemben a fájdalom okozása konszenzuálisan, előre egyeztetett és meghatározott keretek között, mindkét fél örömére és/vagy megelégedésére történik, és nincs benne helye a bántalmazásnak. A BDSM az a keretrendszer, amelyben ezek a vágyak biztonságosan, szabályozottan és mások testi és lelki kizsákmányolása nélkül élhetőek meg. Természetesen nem zárható ki a visszaélés, ahogyan semmilyen más emberi kapcsolatrendszerben sem. Azonban legalább akkora tévedés a BDSM keretei között vágyait egy abba beleegyező partnerrel megélő szadistát ab ovo személyiségzavarosnak vagy gonosznak kikiáltani, mint amekkora tévdés lenne egészségesnek tekinteni a DSM által SPD-ként leírt viselkedésegyüttest. Éppen azért NEM patológiás a konszenzuális BDSM keretein belül vágyait megélő szadista viselkedése, mert - tudatában lévén a vágyai által másokra jelentett veszélynek - NEM mások kárára, mások tényleges bántalmazása árán akarja megélni a vágyait. A "DSM-szadistával" szemben a "BDSM-szadista" nem egy másokon átgázoló amorális lény, hanem etikus, mások határait tiszteletben tartó ember, nem egy empátiahiányos szociopata, hanem empatikus, a partnere igényeit szem előtt tartó személy, nem egy, a vágyai által vezérelt ösztönlény, hanem a vágyait korlátok között tartani, azokon felülkerekedni képes jellem.
Nem tudom, mi vezérel abban, hogy minden itteni megnyilvánulásodban valamilyen módon a szadizmust próbálod kipellengérezni, de legalább annyit tegyél meg, hogy különbséget teszel a DSM-ben leírt szadisztikus személyiségzavar, és azon emberek szadizmusa között, akik vágyaikat etikus és biztonságos módon, a konszenzuális BDSM keretei között élik meg, partnereik megelégedésére és örömére. Enélkül a megkülönböztetés nélkül ugyanis meglehetősen visszatetszőek lesznek eszmefuttatásaid, különösen egy olyan közegben, ahol mindenki azért van jelen, mert van valamilyen, a szokásostól eltérő vágya, preferenciája.
Míg a pszichológus bölcsész végzettség!
Nem keverendő össze. De szorosan összekapcsolódhatnak.