Beszélni a falnak II.

Létezik egy párhuzamos univerzum, ahol minden másképpen van, mint minálunk. Ott is működik ez az Internet nevű dolog, és ott is vannak mindenféle blogok, de mégis, összességében az egész valahogy teljesen más, mint mifelénk. Nem könnyű, persze, egyetlen mondatban megragadni a különbséget. Ha mégis megróbálom, talán azt mondhatnám, hogy az ottaniak valahogy tényleg, igazából kíváncsiak. Kiváncsiak a világra és másokra is. Így aztán ahelyett, hogy szorosan bezárkóznának a maguk jól megszokott, komfortos buborékjába, állandóan új és új témákba vetik bele magukat, és mindenféle emberekkel beszélgetnek. Úgy értem, tényleg mindenfélével: - ezt képzeljétek el!, - még olyanokkal is, akikkel egy csomó kérdésben nem értenek egyet! Nagyon furcsa volt ilyesmit látni, de állítom: sokszor valódi, értelmes párbeszéd zajlott a blogok komment-folyamában! Alig hittem a szememnek, de a vitázók nyilvánvalóan nem félre- hanem megérteni akarták egymást; általában arra reagáltak, amit a másik mondott; sőt, néha még mintha az álláspontjukkal szembemenő érveket is hajlamosak voltak megfontolni! 

Vagy mondok valami mást: az ottaniak egészen másként fejezik ki a másik ember iránt érzett tiszteletet, mint ahogyan azt mi szoktuk. Nálunk, ugye, ennek a leggyakoribb módja az, hogy az olyan kitételekben, mint "micsoda ostoba gazember vagy Te, hogy az ördög tenné Veled ezt meg azt" szigorúan nagybetűvel írjuk azt, hogy "Te" meg "Veled". Ott viszont ez is egészen másképpen van. Hiszitek vagy sem, de ott meg egyáltalán nem is szokás leírni ilyen üres gorombaságokat! 

Pedig, állítom, fikarcnyival sem jobbak nálunk az ottaniak. Beszélgettem párral közülük, és mondhatom, emberi minőség terén nincs nagy különbség azok meg az itteni ismerőseim között. Nem szentek ők sem: emberből vannak, akárcsak mi. Őket is éppúgy felbosszantja, hogy mások merőben másképpen gondolkodnak a világról, ahogyan a mi önuralmunkat is gyakran próbára teszi az ilyesmi. Ők is hajlamosak rá, hogy hatalmasnak lássák a saját gondjaikat, és észre se vegyék a másikét. Ők is éppolyan türelmetlenek, önzők, telhetetlenek, felszínesek, és agresszívek sokszor, mint amilyenek mi vagyunk. Nem arról van szó, hogy jobbak lennének nálunk, hanem arról, hogy racionálisabbak. 

Egyszerűen belátták, hogy még mindig jobb apróbb kellemetlenségeket elviselni, mint kockára tenni az értelmes beszéd adományát. Lehet, hogy bosszant a másik állandó okvetetlenkedése és csökönyös makacssága; hogy feldühít, amiért másként látja a világot, és nem hajlandó változtatni a nézőpontján - de ez a kellemetlenség még mindig a kisebbik rossz. A sokkal nagyobb rossz a tudatlanság: ha csak azt vagyok meghallgatni, ami megerősít aktuális meggyőződéseimben, soha nem ébredhetek rá, ha ezek közül némelyik hamis.

Tudom jól, ők is legszívesebben betapasztanák ilyenkor a másik száját, vagy - ha már ezt nem tehetik - legalább a saját fülüket fognák be. Azért nem teszik mégsem, mert tudják, hogy - minden látszat ellenére - ezzel, éppenséggel, önmaguknak ártanának a legtöbbet. Mert rengeteget árt magának, aki a saját tudatlanságát prolongálja. Meglehet, ügyes manőverezéssel egészen hosszú ideig ki lehet térni a valósággal való konfrontáció elől: de előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik a végzetes összeütközés. És ez a karambol annál fájdalmasabb lesz, minél önfeledtebb tudatlanságban talál minket.