Lheureux

Lheureux egyike a világirodalom legaljasabb figuráinak.

Flaubert nagy vihart kavart regényének, a Bovarynének lapjain elevenedik meg ez a sima modorú gazember. Foglalkozására nézve divatáru-kereskedő, és ebben a minőségében is köt ismertséget a címszereplővel: Emma Bovaryval, egy vidéki, középszerű háziorvos nagyravágyó feleségével. Ez az ismertség aztán Emmára nézve végzetesnek bizonyul: Lheureux végül öngyilkosságba hajszolja őt. Természetesen madame Bovary sem hibátlan ember, de fogyatékosságai mindenesetre bocsánatosnak tűnnek: igaz, hogy butácskának, felszínesnek, türelmetlennek látszik, és másokat éppúgy nem ismer, ahogyan önmagát sem: ám gonoszságnak, tudatos ártó szándéknak mégsem adja jelét. Nem így Lheureux, aki szisztematikus módon hálózza be naiv és gyanútlan áldozatát, hogy az végül végső kétségebesésében a legtragikusabb lépésre szánja el magát. Ezt a sorsot nem érdemelte meg Emma: pláne, hogy távozásához különösen gyötrelmes módot választ: patkánymérget iszik, s így elkerülhetetlen halála előtt hosszú napokig agonizál. Mi sem jelzi jobban Lheureux szégyentelenségét, amint az a körülmény, hogy mindezek után részt vesz a temetésen: ájtatos képpel vonul a gyászmenetben.

Lheureux fegyvere a hajbókoló hízelkedés. Már az első találkozáskor felismeri Emmában a potenciális áldozatot, és tökéletes csapdát állít neki. A boldogtalan, szenvedélyes fiatalasszony képtelen ellenállni a divatos ruhák csábításának, és olyan adósságot halmoz fel, amivel teljesen kiszolgáltatja magát gátlástalan hitelezőjének. Lheureux pedig a megfelelő pillanatban ördögi kegyetlenséggel használja ki a helyzetét: irgalom nélkül döngöli földbe a nőt.

A fizikai agresszió sokkal látványosabb, egyszerűbben felismerhető, mint a manipuláció, de ettől még egyáltalán nem igaz az, hogy az utóbbi lenne az ártalmatlanabb. Éppen ellenkezőleg. Másoktól rendszerint könnyebb megvédeni magunkat, mint önmagunktól: talán azért, mert ilyenkor a támadó tökéletesen tisztában van a gyenge pontjainkkal. Hiúságunk, kapzsiságunk, lekiismeret-nyugtató önhazugságaink olyan repedések a személyiségünket védő pajzson, amelyek mentén bármikor kettétörhet ez a páncél: ehhez elegendő egy Lheureux-szerűen gátlástalan figura ügyesen adagolt hízelkedése. Ráadásul az összeomlás pillanatában még az önvád szüntelen mardosását is viselnünk kell majd: hiszen némi önismerettel és önfegyelemmel alighanem elkerülhettük volna a tragédiát.