A konszenzualitásról

Blogs » Blog - Lheureux » A konszenzualitásról
10. 01. 16:15 | Appeared: 150x

Sade nem volt híve a konszenzuális szadizmusnak. A márki műveiben szó sincs arról, hogy a hatalmasok és az alávetettek közös megegyezése lenne az alapja az előbbiek kegyetlenkedésének. Éppen ellenkezőleg: mintha ezeknek a szadistáknak kifejezetten fokozná a kéjét az a körülmény, hogy áldozataik akaratát semmibe véve cselekedhetnek.


Persze, erősen kétséges, hogy a márki ezeket a fantáziákat meg is valósította volna; viszont bizonyosan rengeteget foglalkozott a kérdés erkölcsi vetületével. Figyelemreméltóan jelentős erőket mozgósított annak érdekében, hogy szereplőit megvédje az erkölcstelenség vádjával szemben.


Annak a kegyetlen természetnek az édesgyermekeként, amely körülvesz minket, nemhogy nem erkölcstelenség kegyetlenkedni, hanem éppen ellenkezőleg: egyedül így maradhatunk hűek hozzá – véli Sade. És hát, egyébként is, ez a természet olyan közömbös az irányunkban, hogy igazán édes mindegy, mit teszünk, hiszen, ahogyan egyik versében írja:


„a természet minket egyként szeret,

Akár tiszták vagyunk, akár gazemberek.”


Mindenesetre úgy látszik, az a kérdés, hogy gazemberek vagyunk, avagy sem, olykor még azok számára is nagy jelentőséggel bír, akikben, történetesen, szadisztikus késztetések munkálnak. Ám manapság, természetesen, már egészen másfajta ideológiával próbáljuk megnyugtatni a lelkiismeretünket, mint amit a két évszázada élt márki alkalmazott.


Ennek a modern ideológiának a központi eleme a konszenzualitás. Eszerint, bármi is legyen az, ami a résztvevők közös akaratából történik, semmiképp sem lehet elítélendő. Ha birtokomban van a másik engedélye, vagy pláne felkérése arra vonatkozóan, hogy kegyetlenkedjem vele, akkor nem árthatok neki ezzel. Hiszen senki sem kér olyasmit önszántából, ami nem jó neki.


Ennek az elméletnek nyilvánvaló korlátja, hogy a gyerekekre nem érvényes: ők gyakran egészen határozottan és félreérthetetlenül kívánnak olyasmit, ami különben káros a számukra. De tegyük ezt most zárójelbe, ahogyan azt a tényt is, hogy léteznek kifejezetten gyermeteg gondolkodású felnőttek; ráadásul abban a korban, amelyben élünk, éppenséggel nem is kevesen.


De mi van akkor, ha valaki olyan vágyakat és késztetéseket hisz a sajátjának, amelyek valójában nem is az övék? Ez a forgatókönyv nem egy sci-fi íróé, hanem egy lengyel származású, svájci pszichológusé, akinek a világhírt egy 1979-ben publikált könyve hozta meg, mely A tehetséges gyermek drámája, és az igazi én felkutatása címmel jelent meg.


A tehetséges gyermek tehetsége itt átlagon felüli empátiájában áll, drámája pedig abban, hogy pont e különös tehetsége révén veszíti el igazi énjét – véli az írónő. Alice Miller. Mivel az empatikus gyermek pontosan képes érzékelni mások vele szemben támasztott elvárásait, ugyanakkor pedig az életben maradásához számára mindenekelőtt az szükséges, hogy megfeleljen a szülői elvárásoknak; ezért, ha a gyermek magas fokú empátiája zsarnokoskodásra hajlamos szülői személyiséggel társul, ez az alkalmazkodási kényszer egészen az önmegtagadásig fajul.  


Az ilyen felnőtt mit sem tud önmagáról, vagy arról, hogy azok a rémisztő vágyak, amelyek fantáziáiban újra és újra felbukkannak, valójában honnan táplálkoznak: ez igazi énjét megtagadott ember „kialakít egy hamis ént, ám perverziójában, kényszerneurózisában - kínok között, de mégis - megjelenik valódi énje. (…) A perverzió és a kényszer mindig ugyanazt a drámát jelenítik meg: az ösztönkielégülés csak a megfélemlítő anya feltételezésével lehetséges, azaz csak az önmegvetés légkörében lehet orgazmushoz jutni, például fétis révén.


Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Miller határozottan elutasítja azt az ideológiát, amely szerint a konszenzuson alapuló bántalmazásban nincsen semmi kivetnivaló: „Sok ember védelem, gondozás, gyengédség iránti szükséglete, illetve szeretet utáni vágyakozása igen korán szexualizálódik. Különféle szexuális fixációkban élnek, anélkül hogy történetüket valaha megismerték volna. Csoportokhoz csatlakoznak, kritikátlanul fogadnak el elméleteket, amelyek fixációikat igazolják, és meg vannak arról győződve, hogy tudományosan megalapozott tudás birtokosai, míg valójában ezzel csak tudattalan történetüket leplezik. Mindaddig, amíg így tesznek, ugyanúgy tehetnek másokban kárt, ahogyan egykor bennük tettek mások, anélkül hogy emiatt aggályaik lennének. Azt hiszem, az ilyen emberek és áldozataik jövőjére (a terápiára) nézve mindenfajta ideológia veszélyt jelent. Inkább arról kellene felvilágosítani őket, hogy van mód történetük megismerésére és átdolgozására, és ezáltal megszabadulhatnak a másokra és magukra nézve is romboló fixációiktól. Amint a beteg elkezdi saját érzéseit megélni és igazi ösztönkívánságait tudomásul venni, a pszeudoszexuális ösztönök által vezérelt ágálás látványosan omlik össze.”


Lehetséges, hogy Miller túloz kissé: túlbecsüli az erejét a minden gyermekben vitathatatlanul meglévő megfelelési kényszernek. De mentségére legyen mondva, hogy ő tényleg megtapasztalta gyerekkorában, zsidóként a nácik által lerohant Lengyelországban, hogy milyen másoknak tökéletes kiszolgáltatottságban, alárendelt helyzetben élni.


És bármilyen gazdag fantáziája volt is, nem tudta elképzelni azt, hogy egy egészséges ember ilyesmire vágyakozhatna.


Comments (3)


#466404 | 10. 06. 15:55
Okés, köszi. Igen, erre emlékszem, a Filozófia a boudoire-ban regényben valóban ez zajlik, jön egy 3-4 résztvevős, cirkuszi akrobatamutatvánnyal felérő mindenki-mindenkiben jelenet plasztikus (ám nehezen prezentálható :D) ábrázolása, majd pihenésképp az egyik főszereplő végigvezeti, hogy a hűtlenség, promiszkuitás, nemi erőszak, stb miért van teljes összhangban a természettel és adott esetben akár isten akaratával.
Kiment a fejemből, de jogos, valóban ott van.
#466403 | 10. 06. 15:42
Hát arra alapozom, hogy Sade majd’ minden műve telis-tele van hosszadalmas filozófiai fejtegetésekkel arról, hogy miért nem bűnös dolog kegyetlenkedni. Nem arról van szó tehát, hogy ezek a szereplők nem kegyetlenkednének (te is említesz néhány túlfeszítettségében már-már megmosolyogtatóan túlzó képet), hanem arról, hogy kegyetlenkedni nem bűn. Nem lehet az, hiszen szülőanyánk, a természet is kegyetlen, és szüntelen erre tanít minket; ösztöneinknek tökéletesen kiszolgáltatott lényekként amúgy sem tehetnénk egyebet, minthogy követjük ezeket, akármerre is vezetnek; és különben sem számít fikarcnyit sem, hogy szentek vagyunk-e vagy gazemberek, hiszen nincs magasabb hatalom, amelyik megítélhetne bennünket. És így tovább, és így tovább, olykor nem is csak prózában:

„Az édes mozgások, miket bűnnek neveztek,
S amit az ostobák törvénytelennek hisznek
- Kedvét a természet épp azokban leli.
A ferde hajlam a legkedvesebb neki.
Ami számunkra rút, neki felemelő:
Horrort sugallva a prédát is adja ő:
Csak korbácsold a lányt nyugodtan, sose félve,
Hogy elpusztítva őt gaztettet hajtasz végre.
Nézzük a villámot, mikor a földre sújt,
Véletlenszerűen öl atyát és fiút,
Belevág egyaránt templomba, kuplerájba,
S a természet örül, mert ő a bűnt kívánja,
Őt követi, aki elköveti a bűnt,
S kedvére úgy teszünk, ha szaporán ölünk.
Használjuk ki tehát, hogy felhatalmaz minket
Hódolni legocsmányabb kedvteléseinknek,
Tilalmat semminek gyilkos törvénye nem szab;
Az apagyilkolás, lopás, nemi erőszak,
Incesztus, Szodoma s Leszbosz játékai,
S minden, mi sérti az embert vagy megöli,
Alkalmas elnyernünk a természet kegyét.

(...)

És szép évek után istenre nyelvet öltve,
Térünk mi vissza majd a nagy Természet-ölbe,
Hol mindegy mit nyerünk: jutalmat vagy halált,
Olvasztótégelye elnyel és visszaád.
Mert minden létrejön a természetben újra,
A szolga és az úr, a hitves és a kurva,
Mivel a természet minket egyként szeret,
Akár tiszták vagyunk, akár gazemberek.”

Azért persze nem túlságosan nagy intellektuális kihívás megtalálni a repedéseket ezen az ideológiai pajzson, de a bejegyzés, amihez a kommentet írtad, történetesen, egy másik, jóval modernebb, áramvonalasabb gondolatkísérlettel foglalkozik. Pedig a konszenzualitás ideológiája sem látszik sokkal meggyőzőbbnek a márki szóvirágos patetizmusánál. Meglehet, nem mindig könnyű eldönteni valamiről, hogy bűn-e vagy sem, de az egészen biztos: egy sötét tettet egymagában az a körülmény még nem moshat tisztára, hogy közös megegyezésből született.
#466402 | 10. 06. 14:40
Nagyon nehéz kérdés. Valahol muszáj meghúzni a határt - erre pedig csak a hivatalos, kézzelfogható keretek adódnak. Például az életkor: ellenőrizhető és számon tartható, hogy ki múlt el 18 éves, és így már teljes mértékben felelős a tetteiért - azokért is, amelyekkel (külső szemlélő szerint) kárt okoz magának.
Vagy a mentális állapot - ez már nehezebben ellenőrizhető (nyilván az értelmi fogyatékosság egyszerűbben, a túlzott befolyásolhatóság, traumatizáltság stb kevésbé, főleg ha jól maszkol az illető).

De igazából nem emiatt írok, hanem kérdésem van.

De Sade
"bizonyosan rengeteget foglalkozott a kérdés erkölcsi vetületével. Figyelemreméltóan jelentős erőket mozgósított annak érdekében, hogy szereplőit megvédje az erkölcstelenség vádjával szemben".

Ezt mire alapozod? Pl a Justine vagy a Filozófia a budoire-ban című regényeiben csak úgy sorjáznak az erkölcstelen szereplők, akik az elsőben egy ártatlan lányt használnak ki és gyaláznak meg, az utóbbiban pedig a regény végén egy nőt kínoznak meg és fertőznek meg halálos betegséggel egy nemi erőszak és brutális kínzás keretében...






 
aaaaaaaaaaaa