Játszmák és intimitás

(Reaction to: Emberi játszmák)

A pszichológiai bestsellerek listáján a mai napig előkelő helyet foglal Eric Berne több mint fél évszázaddal ezelőtt publikált könyve, az Emberi játszmák. Ahogyan az már a címből is sejthető, a szerző ebben az írásában azokat a fajunkra olyannyira jellemző időtöltéseket rendszerezi és elemzi aprólékos alapossággal, amelyek – mint a legtöbb játék – egyfelől segítenek elűzni az időt, másfelől valamiféle jól meghatározható előnnyel járnak a résztvevők számára. Ezek a játszmák persze némiképp különböznek a közismert gyermekjátékoktól: legalábbis fontos elemük az őszintétlenség; vagyis az, hogy a résztvevők egyikét vagy akár mindegyikét gondosan rejtegetett motivációk vezérlik.

Például, a „rúgj belém” névre keresztelt játszmában a protagonista mindent elkövet annak érdekében, hogy rávegye a másikat: kövessen el vele szemben valamilyen méltánytalanságot – de mindezt csupán azért teszi, hogy aztán ezzel a tapasztalatával is megtámogathassa alapvető meggyőződését, miszerint az emberek alapvetően rendkívül rosszak. Vagy: annak a nőnek, aki szívesen játszik „megerőszakolósdit”, és aki csupán azért igyekszik bátorítani partnerét a közeledésre, hogy aztán annál megalázóbban utasíthassa vissza őt, az igazi nyeresége az a szadisztikus öröm lesz, amit az ilyen helyzetekben kedvére kiélvezhet. És így tovább.

Már ezekből az elnevezésekből is látszik, hogy Berne – némiképp a saját korát megelőzve – a sokaság nyelvén, egyszerűen és könnyedén befogadható stílusban ír. A régimódibb olvasó talán egy kicsit zavarónak is találja, amikor ez a lazaság felszínességbe vagy kiábrándító közönségességbe csap át. De gondoljon bármit is a katonaorvosból lett pszichiáter stílusáról, azt mégis el kell ismernie, hogy a felvetések érdekesek: a szerző nyilvánvalóan nagyon sok mindent tud ezekről a bizarr időtöltésekről.

Persze, egyáltalán nem öncélú a játszmák bemutatása. A cél éppenséggel az volna, hogy száműzzük ezeket az életünkből: vagyis, miután felismertük saját játszmáinkat, képesek legyünk végleg megszabadulni tőlük. Hiszen a valódi intimitás nem férhet össze az őszintétlenséggel: csak az élheti át, aki nem fél megmutatni önmagát – és nem fél attól sem, hogy a másikat is olyannak lássa, amilyen az valójában.

Ugyanakkor az író bevallott szándékát némiképp árnyalja az a körülmény, hogy könyvének 250 oldalából nagyjából mindösszesen alig egy tucat szól a játszmamentes életről: ráadásul ez a nyúlfarknyi szöveg is több új kérdést vet fel, mint ahányat megválaszol.Az olvasóban az az érzés támad, mintha Berne sokkal szívesebben foglalkozna magukkal a játszmákkal, mintsem azzal a kérdéssel, hogy miképpen lehetne ezeket meghaladni.

Ám még ha így is van, egészen biztosan nincsen egyedül ezzel a vonzalmával. Ezen a különös tematikájú portálon igazán felesleges is volna bizonygatni, mennyire sok embertársunkat varázsolják el egészen a különféle szerepjátékok: milyen sokan viselnek szívesebben álarcot, mintsem meztelenségükben mutatnák meg önmagukat - ahogyan, persze, sokan közlekednek szívesebben egy maszkkal, mint a mögötte rejtőző emberrel. 

Márpedig abban biztosan igaza van Berne-nek, hogy az efféle játszmázás tökéletesen összeegyeztethetetlen a valódi intimitással. Akit a másik ember személyisége helyett azok a tárgyak vagy szerepek vonzanak, amelyeket az illető magára aggat, annak a kapcsolata nagyjából annyira lesz meghitt, mintha egy madárijesztőt szeretne meg, mert annak szép ruhája elbűvölte őt.

Ebből a szempontból pedig teljesen mindegy, hogy éppen mifélék azok a tárgyak vagy szerepek, melyek fellobbantják bennünk a vágyat. Történetesen, az érzelmek és érzékek ama sajátságos zavarodottságához, amire manapság „szadomazochizmus” néven szokás hivatkozni, olyan, meglehetősen hideglelős fogalmak kapcsolódnak, mint kínzás, megalázás, bántalmazás és effélék. Ha ez ember lehiggad kicsit, persze, hamar és elkerülhetetlenül felmerül benne a gondolat, hogy – elővigyázatosság és konszenzus ide vagy oda – mégiscsak van abban valami megmásíthatatlan gonoszság, ha szándékosan okozunk fájdalmat érző lényeknek. Ám, ami az intimitás tökéletes hiányát illeti, ez a szempont itt egyáltalán nem játszik szerepet. Az a szerencsétlen embertársunk, aki kizárólag abban találna örömet, ha partnerével az együttlétek során – teszem azt – szerb népdalokat énekelnének, éppúgy képtelennek mutatkozna az intimitásra és őszinteségre, mint mindazok, akiket másfajta, némileg populárisabb szerepjátékok tartanak lázban.

Egyébként a szadomazochisztikus szerepjátékok és az őszintétlenség közötti kapcsolat egy másik pszichológus-írónak is feltűnt. Alice Miller kezdi ezekkel a szavakkal könyvét, amely meghozta számára a világhírt:

„Mindent inkább, csak ne az igazat!

A gyakorlat arra tanít, hogy a lelki betegségek elleni harc egyetlen hatásos fegyvere: saját gyermekkorunk egyedi és egyszeri történetének érzelmi felfedezése. Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónktól? Minden élet telis-tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk. Ezért hosszú folyamat során próbáljuk felkutatni saját személyes igazságunkat, amely, mielőtt egy újfajta szabadsággal ajándékozna meg, mindig fájdalmas - hacsak be nem érjük az intellektuális belátással. Ez esetben azonban ismét megmaradunk illúzióink világában.

Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni, a sérüléseket, melyeket gyermekkorunkban elszenvedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Ám saját magunkat megváltoztathatjuk, „kijavíthatjuk", s saját elvesztett integritásunkat visszanyerhetjük. Ezt akkor tehetjük meg, ha elhatározzuk, hogy a múlt történéseiről magunkba raktározott tudást közelebbről is megszemléljük és tudatosítjuk. Ez persze kellemetlen - ám megteremtheti számunkra a lehetőséget, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan s mégis oly rémületes fogságából, s múltunk tudattalan áldozataiból olyan felelősségteljes emberekké változzunk, akik ismerik saját történetüket, és képesek arra, hogy együtt éljenek vele.

A legtöbb ember ennek pont az ellenkezőjét teszi. Semmit nem akar tudni saját történetéből, s ezért azt sem tudja, hogy alapjaiban az határozza meg, hiszen feloldatlan és szorongatott gyermekkori helyzeteiben él. Ezek az emberek nem tudják, hogy olyan veszélyektől félnek és olyan veszélyekkel küszködnek, amelyek egykor valódi veszélyek voltak, de már régóta nem azok. Tudattalan emlékek, elfojtott érzések és szükségletek hajszolják őket, s ez szinte minden tettüket, történésüket eltorzítja, mindaddig, míg azok tudattalanok és tisztázatlanok maradnak.

Az egykori brutális bánásmód következtében kialakult elfojtás például sok embert arra ösztönöz, hogy a saját és mások életét tönkretegye, az országban élő külföldiek házait felgyújtsa, bosszúállóvá váljon, s ráadásul mindezt „hazafiasságnak" nevezze. Így rejti el saját maga elől is az igazságot, hogy ezáltal ne a megkínzott gyermek kétségbeesettségét érezze. Mások az egykor elszenvedett kínokat önsanyargató klubokban, mindenfajta kínzás-kultuszokban, szadomazochista szcénákban élik tovább, s ezt felszabadulásnak nevezik. Nők szúratják át a mellbimbójukat, hogy aztán gyűrűt húzzanak át rajta, hagyják, hogy újságok számára lefotózzák őket, s büszkén mesélik, hogy semmiféle fájdalmat nem éreztek, sőt, hogy mindez örömöt szerzett nekik. Nem szabad kételkednünk az ilyen kijelentések őszinteségében, mivel ezeknek az asszonyoknak már nagyon korán meg kellett tanulniuk, hogy ne érezzék a fájdalmat. És ma is mindent megtennének, csak hogy ne érezzék annak a kislánynak a fájdalmát, akit az apja szexuálisan kizsákmányolt, és akinek azt kellett képzelnie, hogy mindezt élvezi. A gyermekkorában szexuálisan kizsákmányolt nő, aki eltagadta valódi gyermekkorát és megtanulta, hogy ne érezzen fájdalmat, mindig az éppen megtörténtek elől menekül férfiak, alkohol, drogok vagy pedig teljesítmények segítségével. Az állandó „rúgásokra" az „unalom" ellen van szüksége, hogy ne legyen egyetlen nyugodt pillanata sem, amelyben gyermekkori valóságának égető magánya érezhetővé válhatna, hiszen ezektől az érzésektől jobban fél, mint a haláltól - hacsak nem volt akkora szerencséje, hogy megtanulja: a gyermekkori érzések feléledése és tudatossá válása nem öl, hanem szabaddá tesz. Ami valóban öl, az azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat az igazságról.”