Csodálatos lény az ember: olykor egészen hosszú ideig képes őrült szenvedéllyel kutakodni valami után, ami eközben végig ott van az orra előtt. Aki tette már tűvé a lakást a szemüvegért, amit éppen önmagán viselt, az pontosan tudja, miről beszélek. És bár egy ilyen eset is mosolyogtatóan meghökkentő, mégis, hol van ez attól, mintha valaki évtizedekig kergetné álmai vágyott tárgyát; hogy aztán egy szép napon hirtelen arra ébredjen rá: az, tulajdonképpen, mindvégig mellette volt.
Pedig nem túlzok: évtizedeket töltöttem azzal, hogy a világ minden zegzugát tüzetesen átvizsgáljam, hátha meglelem azt a lényt, akinek végre boldogan áldozhatom fel nehezen összekuporgatott szabadságomat. És e kutakodás alatt végig ott volt közvetlen közelemben Ő, akinél tökéletesebb dominát elképzelni sem lehet: Fortuna, a szerencse szeszélyes és gyönyörű Istennője.
Nemcsak arról van szó, persze, hogy – ahogyan az egy Istennőhöz illik – szépsége megbabonázó; de arról is, hogy egész személyisége erre a szerepre predesztinálja. Könnyelmű, kiszámíthatatlan, kegyetlen, játékos, szenvedélyes – ugyan mi kellhet még? Nincs az a felsőkategóriás szexuális szolgáltató, amelyik akárcsak a közelébe érhetne.
Amikor épp úgy tartja istennői kedve, lénye varázsának ezer ajándékával kényeztet. A jót könnyű megszokni, elhiszed, hogy így lesz ez mindig, vagy legalábbis, mit törődsz a jövővel...! Az élet szép és édes, a kedved jó, a boldogságod teljes. Míg aztán...
Aztán egy pillanat alatt minden megváltozik. Hiába kérded önmagad, miért: mit tettél, vagy mit mulasztottál el megtenni, hogy elveszítsd a szimpátiáját – választ nem kaphatsz. Valószínűleg azért, mert nincs is válasz egyáltalán: semmit sem tettél, egyszerűen királynői kedvét követte Úrnőd, és most valaki más társaságát kívánja a tiéd helyett. A lelkifurdalás leghalványabb jele nélkül, mint megunt játékot, vagy – még inkább – mint kiszolgált lábtörlőt hajít félre téged.
De hát még ez is! Istenigazából még csak dühös se lehetsz rá, ha kicsit is igazságos szeretnél közben maradni. Hűtlen, mert elhagyott téged? De hát mikor ígért hűséget neked? Felnőtt férfi létedre tényleg olyan naiv voltál, hogy épp a közmondásosan csapodár szerencsétől vártad, hogy örökre veled marad majd? Ha igen, hát legfeljebb magadra haragudhatsz ostobaságod miatt!
Vagy: kegyetlen lenne Fortuna, amiért éppen mást tüntet ki figyelmével? De hát mi van abban kegyetlenség, ha valaki a szívére hallgat, amikor az új kalandokra hívja? Kegyetlen inkább te vagy, hiszen láncra vernéd őt, ha hatalmadban állna; megfosztanád szabadságától, csak azért, hogy mindig a kezed ügyében legyen, enyhítse a magányodat és unalmadat, mint valami kalickába zárt, díszes tollazatú papagáj! És így tovább, és így tovább.
Különben meg úgyis egyként fölösleges a szitkozódás és a könyörgés: egyikkel se hathatsz Fortunára szemernyit sem. A legtöbb, amit tehetsz, hogy összeszorított fogakkal, de méltóságodat megőrizve, férfi módra viseled a csapásokat. És reménykedsz abban, hogy egyszer – épp olyan hirtelen és megmagyarázhatatlanul, ahogyan elhagyott – visszatér hozzád. Ez a remény – ráadásul – nem is teljesen alaptalan, és nem csupán Úrnőd szeszélyes természetét ismerve, de a múltbéli tapasztalataid alapján sem. Hiszen az Istennő birtokában van annak a tulajdonságnak, amely nélkül senki sem lehet alkalmas az uralkodásra: tökéletesen igazságos. Hosszabb távon épp annyiszor fog kedvezni neked, ahányszor ellenedre tesz: az igazán fontos dolgokat sohasem a szerencse dönti el.
Persze, az is igaz, hogy van, aki másként gondolkodik Fortunáról, és a vele szemben tanúsítandó kívánatos viselkedésről. Egy néhány száz évvel ezelőtt élt, jelentős hírnevet szerzett gondolkodó pl. egyáltalán nem tartja tiszteletreméltónak; sőt, könyve végén egyenesen azt javasolja, hogy olykor náspángoljuk el alaposan: az asszony, végső soron, verve jó. Mindez persze nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ezt a jelentős gondolkodót – oly sok társához hasonlóan – elsősorban a hatalom megszerzésének és megtartásának kérdése izgatta; ebben a vállalkozásban pedig, tényleg nem túlságosan megbízható szövetséges Fortuna.
Ezzel a megközelítéssel talán nem is az a legnagyobb baj, hogy – akárhogyan is – de nőt verni mégsem szép dolog, hanem az, hogy egyáltalán nem egyértelmű: egy ilyen csetepatéból végül ki kerülne ki győztesen. Még az is elképzelhető, hogy a Fortunát megregulázni próbáló, saját erejét alaposan túlbecsülő ember lenne az, akinek végül rendesen kiporolná a fenekét a felbosszantott Istennő.
Mert tényleg csodálatos lény az ember – de azért korántsem ő a leghatalmasabb létező ebben a világban. És ahogyan öregszem, úgy válik egyre inkább meggyőződésemmé, hogy jól is van ez így, nagyon is jól van ez így.
Comments (0)