Egy kiállítás képei X.

Csúnyaság

Mindig tiszteletet ébreszt bennem, amikor valaki olyan készségekről tesz tanúbizonyságot, amelyek egészen távol állnak a szakmája által megköveteltektől. Példának okáért, egy fizetős szexuális szolgáltató akár egészen magas színvonalon, és ügyfelei teljes megelégedésére végezheti ősi mesterségét még akkor is, ha – történetesen - különösebb humorérzékkel vagy fantáziával nem áldotta meg a sorsa. Ám annál üdítőbb élmény, amikor mégis ezen erények félreismerhetetlen jeleivel találkozik az ember egy efféle adatlapon.

Egy ilyen esetre jól emlékszem, pedig már elég régen történt: ahhoz biztosan túl régen, hogy fel tudnám idézni azt, pontosan hol olvastam. Az viszont mélyen megmaradt bennem, hogy a csúnyaság-adóról esett szó. Ezt az adónemet, tudniillik, azoknak a férfiaknak kellett megfizetniük, akik különösen előnytelen testi adottságaik dacára is részesülni kívántak az adatlapot megfogalmazó hölgy figyelméből. Kifejezetten szellemes és eredeti gondolatnak találtam ezt – arra, legalábbis, mindenképpen alkalmasnak, hogy némiképp tompítsa az averziót, ami talán mindenkiben ösztönösen feltámad, amikor az áruba bocsájtott érzékiséggel szembesül.

A jó viccek azért jók, mert – kifacsarva, és groteszk módon eltorzítva - de mégiscsak létező jelenségekre utalnak. Egyáltalán nem látszik a valóságtól elrugaszkodott, képtelen gondolatnak az, hogy annak az embernek, aki önmaga megaláztatására vágyik, alapvető problémája van az önbecsülésével: a tükörből – úgy rémlik neki – egy olyan lény néz vissza rá, aki testi-lelki csúfsága miatt nem is lehet méltó a szeretetre.   

Pedig könnyen lehet, hogy valójában mindazok, akik csúnyának érzik magukat, csupán egy illúzió áldozatai. Pontosabban szólva, a bennük lakozó zavaró érzés, természetesen, valódi, de annak semmi köze testi vonásaikhoz. Egy helyütt, például, Feldmár András amellett érvel, hogy e zavar csupán egy félrecsúszott anya-csecsemő találkozás kései tünete, és nem csupán a megszokott, különösen szuggesztív előadásmódja miatt hajlamos komolyan venni őt az ember. Hanem azért is, mert jobban belegondolva akkora különbségeket találni az ízlések között, hogy valóban lehetetlen vállalkozásnak látszik egzakt módon definiálni a csúfságot. Amit az egyik ember a csúnyaság jeleként azonosít, gyakran épp azt találja a másik különösen vonzónak. És ha valahogyan meg is egyezhetnénk a vélekedések bizonyos általános vonásaiban, akkor is nyilvánvaló, és még csak nem is túlságosan ritka tény, hogy olykor a közízlés szerint kifejezetten csúf emberek is irigylésre méltó szenvedéllyel élvezik egymás társaságát, és – szemlátomást – hevesen vágyakoznak egymás iránt.

Ha viszont így áll a dolog, felmerül a kérdés: ugyan mi haszna származik egy értelmes, érett embernek abból, ha olykor mások is megerősítik őt képtelen és igaztalan feltevéseiben?