Egy kiállítás képei VIII.
Blogs »
Blog - Lheureux »
Egy kiállítás képei VIII.
Frusztráció: https://www.femdom-resource.com/wp-content/uploads/2017/08/Bondlicitous.jpg
Furcsa módja lenne az engedelmeskedésnek, ha megkérnek valakit arra, hogy ezt vagy azt a dolgot parancsoljon meg nekem. Ha mégoly szerencsés is volnék, és találnék megértő partnert ehhez, a helyzet mégis nyilvánvaló értelmetlenségével egészen zavarba ejtőnek látszana. Hiszen miféle engedelmeskedés az, ahol az alárendelt fél szabhatja meg, hogy miben engedelmeskedjen? Alaposabban belegondolva, egy ilyen szituációban még az sem egyértelmű, hogy egyáltalán ki engedelmeskedik kinek.
Az engedelmesség, alighanem, ott kezdődik, ahol az ember komfortzónája véget ér. Ahogyan fájdalom nélkül nincs öröm, úgy frusztráció nélkül sincs önfeledt akarattalanság. Hiszen önfeledtté, ahogyan azt a szó is jelzi, csak az válhat, aki már nem emlékszik önmagára: egójának vágyaira és félelmeire, szenvedélyeinek vonzalmaira és averzióira. Aki engedelmeskedni akar, annak előbb ki kell üresítenie önmagát: helyet kell csinálnia lelkében a másik akaratának.
Ez persze egyáltalán nem egyszerű feladat. Minél gyengébb és gyarlóbb a próbálkozó, annál többször bizonytalanodik el közben: a kényelmetlenség, a kiszolgáltatottság, a véget nem érő várakozás olykor égetően kínzó frusztrációt szül. Az ocsú a búzától éppen ezekben az idegőrlő pillanatokban válik el: ekkor derül ki, mennyire volt komoly az elhatározás, milyen messzire juthat el a kíváncsi utazó. Visszafordulásra bírják-e ezek az elkerülhetetlen nehézségek, vagy van benne annyi állhatatosság, hogy mindezeken fölülkerekedve mégis tovább haladjon.
Ezekben a kritikus pillanatokban nagyon jól jöhetnek a – tényleges és metaforikus – eltéphetetlen kötelékek. Ezért nem szimpatikus számomra a menekülőszó: meglehet, léteznek olyan erős személyiségek, akikben van annyi lelkierő, hogy ilyen helyzetekben sem élnének a megfutamodás lehetőségével: de egészen biztosan nagyon kevesen vannak csak ilyenek. Odüsszeuszt sem mondanám éppenséggel kifejezetten pipogya vagy erőtlen férfinak: mégis, ha nem kötözteti magát az árbóchoz, talán ő sem érte volna el soha útjának végcélját.
Furcsa módja lenne az engedelmeskedésnek, ha megkérnek valakit arra, hogy ezt vagy azt a dolgot parancsoljon meg nekem. Ha mégoly szerencsés is volnék, és találnék megértő partnert ehhez, a helyzet mégis nyilvánvaló értelmetlenségével egészen zavarba ejtőnek látszana. Hiszen miféle engedelmeskedés az, ahol az alárendelt fél szabhatja meg, hogy miben engedelmeskedjen? Alaposabban belegondolva, egy ilyen szituációban még az sem egyértelmű, hogy egyáltalán ki engedelmeskedik kinek.
Az engedelmesség, alighanem, ott kezdődik, ahol az ember komfortzónája véget ér. Ahogyan fájdalom nélkül nincs öröm, úgy frusztráció nélkül sincs önfeledt akarattalanság. Hiszen önfeledtté, ahogyan azt a szó is jelzi, csak az válhat, aki már nem emlékszik önmagára: egójának vágyaira és félelmeire, szenvedélyeinek vonzalmaira és averzióira. Aki engedelmeskedni akar, annak előbb ki kell üresítenie önmagát: helyet kell csinálnia lelkében a másik akaratának.
Ez persze egyáltalán nem egyszerű feladat. Minél gyengébb és gyarlóbb a próbálkozó, annál többször bizonytalanodik el közben: a kényelmetlenség, a kiszolgáltatottság, a véget nem érő várakozás olykor égetően kínzó frusztrációt szül. Az ocsú a búzától éppen ezekben az idegőrlő pillanatokban válik el: ekkor derül ki, mennyire volt komoly az elhatározás, milyen messzire juthat el a kíváncsi utazó. Visszafordulásra bírják-e ezek az elkerülhetetlen nehézségek, vagy van benne annyi állhatatosság, hogy mindezeken fölülkerekedve mégis tovább haladjon.
Ezekben a kritikus pillanatokban nagyon jól jöhetnek a – tényleges és metaforikus – eltéphetetlen kötelékek. Ezért nem szimpatikus számomra a menekülőszó: meglehet, léteznek olyan erős személyiségek, akikben van annyi lelkierő, hogy ilyen helyzetekben sem élnének a megfutamodás lehetőségével: de egészen biztosan nagyon kevesen vannak csak ilyenek. Odüsszeuszt sem mondanám éppenséggel kifejezetten pipogya vagy erőtlen férfinak: mégis, ha nem kötözteti magát az árbóchoz, talán ő sem érte volna el soha útjának végcélját.
Comments (5)
Nem véletlenül választanak teljesen semleges szavakat mint menekülőszó.
Annyiban viszont igazad van, hogy minden esetben a domináns feladata mérlegelni, hogy amit mondasz azt tényleg komolyan gondolod vagy sem, és itt vissza is tértünk a bizalom kérdéséhez.
Bízom a másikban, hogy kimondja ha szükséges, így én is önfeledtebben játszhatok, ő pedig bízik bennem, hogy megállok ha kimondja.
Azt, hogy miért is van rá szükség gombocska már nagyon jól leírta, így ezt nem is ragoznám tovább.