A BDSM lényege VI.

Általában türelmes és empatikus embernek gondolom magam. Rendszerint könnyen túllépek vélt vagy valós sérelmeimen: a legtöbbször percek alatt elfelejtem a dolgot. De legalábbis ritkán neheztelek sokáig valakire, vagy – pláne - forralok furfangos bosszút magamban ellene. Én is jó adag problémát okoztam már másoknak – emlékeztetem magamat korholón botlásaimra – úgy illik hát, hogy ilyenkor nagyvonalú legyek. És ez általában működni szokott.

Egyetlen esetet leszámítva: ha az illető, akire neheztelek – legalább számomra – szép, vonzó lány. Igazából ilyenkor még csak tennie sem kell semmit ellenem: puszta létezése bőséggel elegendő ok ahhoz, hogy fehérizzásig hevítse bensőmben iránta érzett gyűlöletemet.

Persze, tudom jól: szörnyen igazságtalan vagyok. Végső soron fikarcnyival sem tehet inkább valaki megnyerő külsejéről, mint mondjuk bármely betegségéről, bőrszínéről vagy fogyatékosságáról. Ilyesmiért gyűlölködni pedig – egy bizonyos érettség felett – kifejezetten ciki dolog. Meg hát egyébként is: ki hallott már ilyet? Azért gyűlölni valakit, mert szép? Jobb lenne talán, ha csupa csúnya ember között kéne léteznem?

Csakhogy mindezt hiába láttatom be magammal: falra hányt borsó az egész. Gyomromban érzem a dühöt, ha csak együtt kell lennem egy igazán attraktív lánnyal. Minden energiámat felemészti az, hogy legalább elrejtsem előle valódi érzelmeimet: egyébre már nem is jut erőm.

Nem tudom, mi okozza ezt érzést. Talán a düh, amiért hozzájárulásom nélkül ilyen elemi hatást gyakorol rám? Végül is, a testemet sem fogdoshatja össze akárki csak úgy, mert éppen arra jár – miért érintheti meg akkor ilyen drasztikusan a lelkemet? Vagy tán valami elfojtott kisebbségi komplexus robban ki belőlem ilyenkor? Talán arról van szó, hogy sokkal csúnyábbnak képzelem magamat nála: tökéletlenebbnek és alacsonyabb rendűnek, és ez az érzés váltja ki a gyűlöletemet – valahogy úgy, ahogy a kis tacskó – félelmét leplezendő - éktelen ugatásba és vicsorgásba kezd, amikor meglát egy nála nagyságrendekkel nagyobb, erősebb és méltóságteljesebb kutyát?

De hát persze, akármi is teszi, biztosan nem jó dolog. Igazságtalannak lenni nem helyes. Azzal szoktam nyugtatgatni magam, hogy – szerencsémre – igazán kevés hatalom van a kezemben. Így aztán ténylegesen ártani nem tudok e nőknek - legfeljebb gondolataimban. Az sem szép, persze, de mégiscsak enyhítő körülmény lehet, hogy legalább tetteké nem lesz a gyűlöletem.

A jó oldala a dolognak viszont az, hogy mindez fordítva is éppígy működik: ahogyan a szépség teremti, úgy a szépség eltűnése eltünteti neheztelésemet is. Sok éve történt már, hogy nagyon megharagudtam valakire, aki – úgy érzem – igazán tisztességtelen módon bánt velem. Pedig már csak hivatásánál fogva is lehetett volna hozzám sokkal megértőbb, hiszen szakmája arról szólt, hogy segítsen másoknak: amit egyébként rendszerint általában meg is tett, csak valahogy velem szemben volt türelmetlen és elutasító. Ráadásul – mondanom sem kell – kifejezetten szépnek találtam: kedves mosolya volt, és különös, göndör fekete haja.

Mondom, sok év eltelt már, de ő maradt az egyik kivétel: egyike annak a kevés embernek, aki iránt fortyogó bosszúvágy élt bennem – egészen mostanáig. Mert mostanában történt, hogy láttam egy fényképet róla: egy képet, amely minden kétséget kizáróan bemutatja a munkát, amit az idő végzett a külsején. Ez a változás nem vált éppen előnyére. A fekete hajból hófehér lett, és a kedves mosoly is szinte ijesztővé torzult.

Mázsás terhek estek le a szívemről, ahogy a képet néztem. Minden megbocsájtottam, és olyan könnyű volt megbocsájtani! Egy csúnya lányon legfeljebb szánakozni tudok - hogyan is haragudhatnék rá?