A traumáról

(Reaction to: Trauma)

Még gyerekkoromból emlékszem egy novellára, ami egy olyan férfiről szólt, aki nem tudott felejteni. Minden dolog, amiről egyszer tudomást szerzett, kitörölhetetlenül beégett memóriájába. Helyesebben szólva, csak egyféleképpen szabadulhatott meg az emlékeitől: ha részletesen leírta azokat. Így aztán meglehetősen fáradságos és kényelmetlen élet jutott osztályrészül neki: időről-időre ki kellett írnia magából mindazt, amit nem akart már tovább cipelni magában.

A metafora jelentése nyilvánvaló: bizonyos emlékektől nagyon nehéz, csaknem lehetetlen megszabadulni. Ezek a traumák olyan események emlékképei, amelyek valamikor az embert a tökéletes felkészületlenség állapotában lepték meg, és amelyeket, így aztán, se megemészteni, se kiköpni nem képes. Az ilyen ember arra ítéltetett, hogy egész életén keresztül ezeken az emlékeken rágódjon: gondolkodását, cselekedeteit úgy határozzák meg réges-régen elmúlt helyzetek, hogy ő maga erről mit sem tud. Mintha egy elszakíthatatlan kötéllel a múltjának egy darabjához kötözték volna, amitől túlságosan eltávolodni sosem képes, legfeljebb keringeni körötte – akár egy megláncolt kutya a láncot rögzítő vasdarab körül.

Az ilyen emlékkép démonikus ereje éppen abból a tulajdonságából származik, hogy hozzáférhetetlen. A trauma pórázával múltjához láncolt ember hiába próbálja felidézni ezt a múltat, az erőfeszítései hiábavalóak. Olyan ez nagyjából, mint mikor nagyon keresünk valamit, amit mi magunk raktunk el annak előtte, de sehogy sem tudunk visszaemlékezni rá, hogy hova. Az akaraterő ilyenkor mit sem ér – s bár szerencsés esetben egyszer csak beugrik a megoldás, de mindenesetre, ennek semmi köze az erőfeszítéseinkhez. A traumatikus emlékképet visszaidézni hasonlíthatatlanul nehezebb feladat, mint a meglelni akár a legügyesebben elrejtett lakáskulcsot.

Az egyetlen kínálkozó út az aprólékos kutatómunka. Ha nekiállunk, és nem sajnálva időt és fáradságot, mindent a maga helyére rakunk önmagunk körül, kis szerencsével, esetleg megtalálhatjuk azokat a dolgokat is, amikről régen nem tudjuk már, hol lehetnek. Hasonlóképpen bízhatunk abban, hogy ha nem sajnálva időt és fáradságot, megpróbálunk rendet rakni önmagunkban, kis szerencsével, esetleg a nyomára bukkanhatunk az emlékképnek, amely a múltunkhoz kötöz.