Vonzalom és agresszivitás

A teniszpályán két lánnyal is találkozom, akivel ezelőtt sohasem játszottam még. De ég és föld a kettő!

Kinga maga a megtestesült agresszivitás. Minden labdát megtámad, minden lehető alkalmat igyekszik kihasználni, hogy a leggyorsabban lezárhassa a menetet – ahogyan az a Nagy Könyvben meg van írva. Kellemetlen, ha nem is legyőzhetetlen ellenfél – ehhez azért jóval nagyobb labdabiztosság kéne: időről-időre belebakizik az ütésekbe, így aztán, ha elég türelmesen játszik ellene az ember, előbb-utóbb jó eséllyel fölébe tud kerekedni. De mindenképp próbára tesz a dolog. Ami leginkább meglep benne, különben, az a robbanékonysága: őszintén szólva, a testalkata alapján nem néztem volna ki ezt belőle.

Ennyi női agresszivitás természetesen nem hagy hidegen: szexuális vonzalom, de legalábbis érdeklődés támad bennem a lány iránt. Ugyanakkor egyidejűleg határozott ellenszenv is: türelmetlenségét, felszínességét, konok makacsságát minden ízében taszítónak találom. Ez a benyomásom akkor szilárdul meg bennem végérvényesen, amikor – egy elvétett labdát követően – dühödten káromkodni hallom őt.

Zsanett egy távoli ország szülöttjeként bájos, iskolás hibákkal beszéli csak – nem épp egyszerű - nyelvünket, és alkalmasint ez a körülmény még rá is tesz egy lapáttal lénye megindító szerénységére és mosolygós szelídségére. Nem mintha nem igyekezne pontosan követni az edzői instrukciókat, és támadólag fellépni, amikor alkalmas helyzetbe kerül – csakhogy ez a viselkedés olyan nyilvánvaló módon ellentétes lényegével, hogy az egész valamiképp mesterkéltnek, megjátszottnak, őszintétlennek tűnik. Éppenséggel gyengébb játékos, mint én, de egyáltalán nem ez a körülmény teszi, hogy szívesen játszom vele - hanem a rokonszenv, ami találkozásunk első pillanatától feltámad bennem iránta. Hogy ez kölcsönös-e, abban, persze csak reménykedni tudok – mindenesetre, amíg játszunk, a kedves, kislányos mosoly ritkán tűnik csak el ajkairól.

Az edzés egy pontján én dönthetek arról, hogy melyikükkel meccseljek: habozás nélkül Zsanettet választom, és nagy örömmel tölt el, hogy szinte biztos vagyok abban: ez rosszul esik a másik – szemlátomást kifejezetten versengő természetű - lánynak. Történetesen, valamivel jobban játszom mosolygós ellenfelemnél, de igyekszem a lehető legkészségesebb lenni: lassú, puha labdákat ütök vissza, próbálok a kezére játszani – no és, természetesen, türelmesen kivárni, amíg a ő ront. Végül így is nyerek; de hát a diadal érzésénél sokkal boldogítóbb az a különös, ritka vonzalom, ami mindvégig ott lobog lelkemben e megindító szelídségű lány iránt: amely érzelem tisztaságát és emelkedettségét éppen az a körülmény adja, hogy teljesen mentes mindenféle szexuális motivációtól.