Valahol a rengetegben

Amikor már azt hiszed, mindent megtettél, minden rést betömtél, minden kennelt bezártál, akkor még csak nem is sejted, hogy te leszel ennek a börtönnek a fogja. Nyugodtan indulsz útnak, de mintha éreznél valami megmagyarázhatatlant. Valami olyat, olyan fura érzés, mintha ma történni fog valami...a legrosszabb, amitől mindig rettegsz, ahányszor ki kell lépned az ajtón. Szabadnak lenni valakinek a legnagyobb veszély, és ezt pontosan tudod, ha túl mélyen kötődsz, ha túl sokat érzel, az gyakran szívás, abból könnyen átok lesz...

Hallom a lövéseket, és minden dörrenés belém csap, nem is szívemet célozzák. Még korán van, de még sem tudom eldönteni, kint sötétedik-e vagy bennem. Mindkettő. Merengek a fák között, de a saját bűntudatom rácsai mögött. A talaj hideg, mégis maradok. Figyelek minden neszre, minden reccsenő ágra.

A nevét nem mondom ki, de minden fa tudja, mire várok, mit remélek.

Kibontom a sátrat, befekszem. Egy alig hallható nesz, és már fel is riadok. Mi volt ez? Nem tudom, nem nézem meg. Fura érzés, ha egyszer megszokod a meleget, az éjszaka nem csak hűvös, könyörtelen is. Remegsz egész testedben, azt gondolod, a hidegtől dideregsz, de az csak ráadás.

És itt nincs bocsánat. Nincs kegyelem. Csak az ébrenlét, a figyelés, a várakozás, remény. A reménynek ki kell váltania a szabadságot. Nincs más módja, hogy kinyíljon a zárt ajtó. Bár lenne valaki, aki kiszabadítaná a lelkem, aki feloldozna a bűneim alól...Vezekelnem kell, ez nem kérdés.