Nem érhetlek el. Soha nem foglak elérni.
És ez nyilvánvalóan nem egy térbeli elérhetetlenség. Bár az is.
Mégiscsak létezik egyfajta láthatatlan kasztrendszer és én mégsem tudom behozni évtizedek, illetve a fogékonyabb életkorok hiányosságait. Még ez az egész, a bdsm is arról szól, hogy kell lennie valamiféle minimumnak, ami a hasonló fejlődés, hasonló műveltség, bizonyos "hétköznapi akadályok" leküzdhetősége vagy nem megléte.
Szárnyaló elméket figyelek a sárba beragadva.
És megint hasonló mintázat, mindig ez volt. Távoli, apaszerű személyek, akikre nagyon vágytam. Plátói módon, időnként nagyon erős vággyal, nem igazán megmagyarázhatóan. Csak amikor lépéseket kellene tenni, konkrét lépéseket, vagy adódna egy kihasználható pillanat, gyáva vagyok élni vele. Vagy éppen akkor túl fáradt, kiégett, apatikus, esetleg éppen rajtam kívülálló okok miatt, de meghiúsul a kapcsolatteremtés.
Nem tudom, mi a megoldás. Még azt sem tudom, nem játszmázom-e magammal is. "És miért nem? - Hát igen, de..."
Tulajdonképpen rettegek is attól, hogy kihal az a korosztály, akik iránt még egyáltalán éreztem vonzalmat, akikkel még éreztem lelki közösséget. Nem látok semmit a fiatalokban, a velem egyidősekben. Nem azért, mert ne lehetne értékes ember közöttük. Csak borzasztóan idegenek...
Comments (6)
Önmagában, általánosságban egy megfoghatatlan valami után nekem nehéz vágyakozni, inkább van egy férfi, aki előbb vagy utóbb kiváltja belőlem, hogy fantáziálni kezdjek róla. Ezek irl személyek leginkább.
Nem a korbács, a bilincs, a fenekelés, a bárki foglyul ejtő lénye a fontos, hanem az Ő kezében van a korbács, amivel lesújt, az Ő kezében van a bilincs, amit rám kattint, az Ő tenyere veri el a seggem és az Ő egyedi létezése van rám különleges hatással. És ha ő nem szeretné ezeket megtenni velem, nekem ezt is el kell fogadnom.
Nem azt mondom, hogy soha nem volt személytelen fantáziálásom, de max inkább több irl személyt kellett kiírnom magamból, és meg tudtam mondani, hogy a történet mely pontjától már a másik karakter.
Igen mindnyájan játszmázunk magunkkal is, félünk csalódni inkább nem cselekszünk. a kedvenc hasonlatom erre a levendulaillatú régi szerelmeslevelek kötege, ahol minden levél egy meg nem valósult lehetőség és már csak álmodozhatunk felőle. amikor ma nem lépünk a mai vágy múlttá válik transzformálódik és már nem valósítható meg holnap. De lelki önvédelmünk óvatossá tesz és ez sokszor sebezhetőséget is jelent.
Olyan nincs nálam, hogy valaki helyettesít egy másik embert. De olyan lehet esetleg, hogy másvalakit a maga jogán megszeretek és az, hogy vele jó, az elfedi a korábbi vonzalmakat valamennyire. (vagy megfűszerezi 😂)