Levegővétel

Később egy széken ült, már felöltözve. Egy másik férfi állt előtte, magyarázatot követelt. Olyan kérdésekre, amelyekre a nő maga sem tudta a választ, csak szimplán szégyenteljes zavart érzett.

-Sajnálom. Vágytam... többekre, de főleg kettőre, közülük. Jó alapanyagok voltak a történeteimhez, néha még egy történeten belül is keveredtek a különböző karakterek. A felszínen mindig ellenük beszéltem, ellenük gondolkodtam, ellenük éreztem, és tudtam, mi a helyes. Aztán leszállt az "éj" időnként, és előjöttek az árnyak. Az elfojtott szexualitás, a szocializációm, a hiányzó apakép és a magány démonai. Csak az erősebb inger irányába haladtam.

Az egyikkel ott kezdődött, valahol egy parkolóban. Csak utólag kezdett leesni, hogy ő az. Előtte pár nappal szemtelen bejegyzés tőlem valahova, névtelenül. Ott állt, egy kocsinak támaszkodva, kb. 3 autónyira tőlem, és egyenesen rám nézett. A szeme se rebbent. Mi, akkori haver csajokkal nevetgéltünk, beszélgettünk. Újra oda-odasandítottam. Tulajdonképpen vérfagyasztó volt. De az egész ember olyan. Vérfagyasztó. Mintha várt volna valamire. Aztán már azt láttam, hogy csak ül az autójában. Nem nézett rám. Csak várt, ha jól emlékszem, sokáig ült ott. Ez az utolsó képem róla. Belőle lett a négy évvel ezelőtti első sztori. Egy idő után visszakúsztak ezek a képsorok az elmémbe, és nem tudtam elfelejteni ezt a vérfagyasztó jelenlétet. Újra és újra meg kellett írnom. A mai napig nehéz. Pedig mi volt ez? Semmi. Te nem akarsz megbaszni? Megbüntetni? Leuralni? Feloldozni? - kérdezte a nő kétségbeesett zavartsággal.

A férfi közelebb lépett. Ruganyosan, könnyen mozgott és kissé felszegte az állát.

-Nem. Még csak hozzád sem fogok érni. De itt leszek. Meg kell tisztulnod ettől az egésztől.

A nő önkéntelenül vett egy nagy levegőt, majd kifújta. Már egy kicsit nyugodtabbnak, szabadabbnak érezte magát.