Boszorkányúr

Megjelensz a fejemben időnként, pedig nem is ismerlek, te sem ismersz engem. Mintha látnád, mit csinálok, mintha megenne egy kicsit a sárga irigység. Féltékenység? Nem mintha nem jutna neked sok másik, jobb, okosabb, szebb... Azt mondod, "az enyém vagy", nyomatékosan. Túl vonzó vagy. Néha így érzem; minden porcikád vonzó, elementárisan. Amikor az mondom, nem vagy csúnya, valami egyetemesre gondolok, ami túl van azon a felületes ideálon, amit kijelöl a társadalom. Különben miért váltunk emberré, ha ezt nem vesszük észre? Amikor azt mondom, nem vagy csúnya, elalvás közben felriasztasz, belemarkolsz és megrángatod a hajam, közvetlen közelről az arcomba nézel, fürkészően.
Ezt nem lehet elviselni... képzeletben sokmindent elviselek neked és tehetetlenül vergődve élvezek. A lábadhoz ülök, te a tarkómra, fejemre teszed a kezed. Tudom, hogy a gazdám vagy, de még a képzeletemben sem akarom kimondani, ez már túl sok! Nekem ez túl sok! Azt mondod, nekem tudnom kell, hogy a tied vagyok, és, hogy menjek el hozzád.
Tisztában vagyok vele, hogy így ez csak egy fikció. Menekülőre fogom. Egyelőre.