Vonaton

Egyértelműen alá-fölérendeltségi viszonynak tűnt... és "többnek" annál. A férfi idősebb, olyan ötvenes végefelé, leült velem szemben, a fehér ruhás, mosolygós, "csilingelő pillangó" fiatal lány, talán huszas végefele-harmincas, kívül megállt a hatalmas bőrönd mellett. Én nem vagyok csilingelő pillangó, gondoltam. Nem is biztos, hogy szeretnék az lenni. Nem az vagyok. Valami mégis fájdalmas ebben. Nem "idétlenül éretlen" volt ez a pillangóság, inkább olyan, mint egy jófajta könnyű nyári bor, kontrasztot képezett a férfival, aki mintha hordozott volna egy darabot egy olyan korból, amire már senki nem emlékszik.
Valahogy hallgatólagosan természetes volt, hogy a férfi ül le és a lány áll. Ő volt az univerzumuk középpontja. Majd a lány elment valamerre. A férfi nyíltan nézett, fürkészett. A környezete többi részét is. Egy ponton túl nem bírt nyugton ülni, az ablakhoz ment, eltűnt, előkerült, majd ismét helyet foglalt.
Látszott, hogy egy olyan világhoz tartozik, ahol minden pillanatnak súlya van. Ugyanakkor annak a típusnak tűnt, aki nem gondolkodik azon, mennyi összetört szívet hagy maga után. Sőt, ez része a játéknak, az életnek. Eszembe jutott, hogy minden egyedisége ellenére láttam már ilyet. Nem egyszer...
Amikor a lány visszatért, magázódva mondta el, hogy talált egy jó helyet számára. Ahhoz túl bizalmas volt a hangja, hogy valamilyen hivatalos pl. munkatársi viszony legyen kettejük között. A férfi elköszönt és távozott. Egy kis darabot azért itt hagyott...