Utolsó

"Elolvastam az üzeneted. Többször. Aztán bőgtem egy kicsit, majd elolvastam újra.

Tudod, abban igazad van, hogy nem tudnál semmit írni, ami javítana a helyzeten. Ne értsd félre kérlek, nem gyűlöllek, nincs bennem harag. A legszörnyűbb az egészben, hogy még mindezek után is szeretlek. Viszont minél tovább szeretlek téged, annál kevésbé szeretem önmagamat. És pont emiatt kell most elhagyjalak.

Gondolj vissza a 2. randinkra. Hazafelé jövet azt mondtam neked, hogy nem akarok beléd szeretni, mert ha szeretek valakit, az végül mindig tönkre tesz. És valljuk be, a végén most is ez történt.

Ne gondold azt, hogy nekem könnyű volt eljönnöm. A szívem szakadt meg, amikor utoljára csókoltalak meg, tudván, hogy talán tényleg az lesz az utolsó. És csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak megálltunk volna ott, amikor megnyomtam a “szünet be” gombot. Vagy ha még korábban elmentünk volna egy párterápiára. Vagy előtte ezer alkalom volt, amikor még megállíthattuk volna. Akkor talán még visszafordítható lett volna ez az egész. Most már viszont nem.

Akkora sebet okoztál nekem, amit valószínűleg még évekig cipelni fogok. És nem akarok több lehetőséget adni neked erre. Amióta eljöttem tőled minden este, ahányszor megpróbálom lehunyni a szemem, az villan be, ahogy a lépcsőház aljában elkapod a nyakamat és fuldoklok. Nem kapok levegőt, a tér pedig homályosodik. Hajnal 4 van, én csak próbálom csapkodni a kezed, hogy engedj el, mígnem a testem kezd lassan elernyedni. Emiatt pánikolva fekszem le és ugyanezzel kelek fel minden egyes nap. Rémálmaim vannak folyamatosan és képtelen vagyok ezt most feldolgozni.

Tudom, hogy sajnálod, elhiszem neked. És én is sajnálok mindent, ami közöttünk történt, mert soha nem akartalak bántani vagy bármilyen formában fájdalmat okozni neked. Azonban a szavak itt tényleg csak szavak maradnak, és nem teszik meg nem történtté a cselekedeteinket.

Pár hete/hónapja beszélgettem az egyik ismerősöddel, és azt mondta, hogy “valószínűleg nem én fogom tudni megváltoztatni az életedet, mert ahhoz egy sokkal nagyobb pofon kellene, de semmi nem zárja ki, hogy a pofon után ne én jöjjek újra az életedbe”. És jelenleg ez az egy mondat tart életben. Hogy ha nekünk van is dolgunk egymással, akkor úgy is egymásra fogunk találni még egyszer a jövőben. Addig viszont rengeteg víznek kell lefolynia a Tiszán.

Tudom, hogy nem akarod ezt hallani most, de még egyszer utoljára elmondom. Rengeteg traumád van, amiket sosem dolgoztál fel, helyette az alkoholba fojtottad a fájdalmad. Segítségre van szükséged. És ha nem magad miatt, akkor legalább a körülötted levő emberek miatt, akik szeretnek. Hogy ne bánts másokat. Hogy őszintén tudj szeretni és ezt a szeretetet átadni, befogadni. Meg hogy tudj boldog lenni. Szóval nagyon nagyon szépen megkérlek, hogy keress fel egy pszichológust. Kezdd el feldolgozni azokat, amikre mindig azt mondtad hogy lezártad, de valójában csak elraktároztad valahova jó mélyre. Ne az alkoholban keresd a boldogságot, mert azt pont most szalasztottad el, részben pont az alkohol miatt. Ezt nem szemrehányásként, hanem tanácsként mondom neked. Örülnék, ha megtalálnád, megszeretnéd önmagad, és egy teljes, kiegyensúlyozott életet tudnál élni.

Ami pedig engem illet, nekem is újra meg kell tanulnom, hogy mi az a boldogság. Meg hogy megérdemlem-e egyáltalán. Vagy tényleg le kell adnom az elvárásaimból meg a vágyaimból ahhoz, hogy tényleg szeretve legyek. Mert melletted ezt egy jó ideje nem éreztem.

De még így is borzasztóan fáj a gondolat, hogy mennyi minden lehetett volna belőlünk. A rengeteg terv, cél, a lakás... Hiányozni fog minden, amit nem élhettünk meg együtt, pedig megélhettünk volna. Hiányozni fog az az álom, amibe ringattam magam, hogy megkéred a kezem, neveljük a gyerekeinket, és végül együtt öregszünk meg, mint a Szerelmünk lapjaiban. Hiányozni fognak csókjaid, az ölelésed, a szemed csillogása.

Írtam régebben, még kamasz koromban egy verset*, ami pont arról szól, hogy általában nem becsüljük meg eléggé az utolsókat. Ez nálad hatványozottan igaz. Nem emlékszem a legutolsó őszinte csókra, a legutolsó együtt elalvásra, randira, semmire, hiszen nem gondoltam, hogy az lesz az utolsó. "Mindig azt gondoltam, hogy megélünk majd még ezer ilyet, nem ezt kell a szívembe zárnom". Az élet viszont a legnagyobb forgatókönyv író.

Nem tudom azt mondani, hogy ne érdekelne ezek után az hogy mi van veled, csak azért, mert eljöttem. Igazából ezen rágódok napok óta. Ezért álltam meg eddig minden egyes nap a lakás előtt, hátha kapok valami életjelet. Csak hogy tudjam hogy nem tettél kárt magadban, hogy nem bántottad magad, hogy megvagy-e. Fontos vagy nekem, még ha nem is érzed most így. Nem akarok olyan életet élni, amiben te nem vagy benne. Mert kibaszott nehéz eljönni egy helyről, amit eddig az otthonomként ismertem. Te voltál az. Meg a lakás, a kanapé, a cicák… Most pedig itt vagyok, hajléktalanként, a szó szoros és átvitt értelmében is.

Mégis azt gondolom, hogy ez most a legjobb döntés. Jelenleg nem tudunk jól együtt működni, talán nem is illünk össze. Nem tudom. De kérlek tedd a szívedre a kezed, és gondold végig, képesek lennénk ezt egyáltalán folytatni? Szerintem nem. Ha a kislányod egyszer sírva menne haza, és elmesélné, hogy a barátja olyan dolgokat tett vele, amiket mi tettünk egymással, akkor mit mondanál neki? Mert én biztosan azt, hogy meneküljön, és soha ne nézzen vissza. Azt mondanám, hogy ha nem érzi magát biztonságban, akkor mindent hagyjon hátra, és találja meg azt az embert, aki soha, semmilyen körülmények között nem lenne képes bántani őt. És pont emiatt nem vagyok képes most visszajönni hozzád, mert életemben először rettegtem egy olyan ember mellett, aki mellett a legnagyobb biztonságban kellett volna érezzem magam.

Figyelj. Tudom, hogy valójában te egy jó ember vagy. Én is annak tartom magam. Egyszerűen csak rossz dolgokat hoztunk ki egymásból, amire nincs mentség. Ettől függetlenül minden szavam, amit mondtam neked, igaz volt. Egy csodálatos embernek tartalak, akinek hatalmas szíve van. Büszke vagyok rád, mindenért, amit elértél a kapcsolatunk alatt. Sokat változtál, sokat fejlődtél, amit hatalmas csodának tartok. És pont ezért örülnék , ha nem tűnnénk el szó nélkül egymás életéből és jóban tudnánk maradni. Viszont jelenleg ez a legtöbb, amit adni tudok neked. Meg egy ígéretet arra, hogy itt leszek neked, amikor készen állsz rá. Hónapok, évek vagy évtizedek múlva akár.

Ha beszélgetni szeretnél valakivel, hívj fel. Vagy írj egy üzenetet. Válaszolni fogok, mert fontos vagy nekem és szeretnélek átsegíteni ezen. Ha találkozni szeretnél, találkozom veled. Ha nem szeretnél ezzel a lehetőséggel élni, az a te döntésed. Nem fogom erőltetni. Én itt leszek… Támogatni szeretnélek mindezek után is. De kérlek, most ne várd el tőlem, hogy a párodként visszamenjek hozzád, mert erre most képtelen vagyok.

Mert nem azért hagylak el, mert nem szeretlek, hanem azért, hogy ne okozzunk egymásnak több fájdalmat. Szeretlek, a szívem minden egyes dobbanásával. És ez a halálomig valószínűleg így marad. És örülnék, ha te is jó szívvel tudnál gondolni rám. Ha nem is most, talán majd egyszer."

--- * --- * --- * --- * --- * --- * --- * --- * --- * --- * --- * --- *

*Bárcsak tudtam volna, hogy az lesz az utolsó

Nekem címzett, őszinte, felbecsülhetetlen szó.

Bárcsak tudnám, hogy mi - mikor ér véget,

Bárcsak tudnám előre a történetünket.

Bárcsak tudnám, hogy mikor köszönök neked utószór,

Bárcsak elmondhatnék akkor mindent, mi szívemből szól.

Ha tudtam volna, hogy ott és akkor ölelsz utoljára,

Ha tudtam volna, hogy szememet utoljára keresi szemed világa,

Talán jobban megbecsültem volna a percet.

De így üres minden, hisz sem a vég, sem a kezdet

Nem lett maradandó.

Nem volt köztünk szívszorító, őszinte búcsúszó.

Egyszer csak vége lett.

Vesztettem el barátot, egyik percről a másikra,

Úgy, hogy nem is emlékszem, mikor tértünk más útra.

De egyszerűen nem tudom felidézni az utolsó boldog közös pillanatot,

Nem tudom felidézni azt az érzést, a képet, a hangot,

Mikor utoljára voltam boldog vele.

Nem is emlékszem az utolsó beszélgetésre,

Ami azért fáj nagyon, mert biztos nem voltunk őszinték eléggé...

Biztos, hiszen nem ez formálódott emlékké.

Bármiről is beszéltünk, az nem volt valódi

De én biztos próbáltam azt a percet is megélni,

Csak egyszer a pillanatnak vége lett,

S én arra gondoltam, hogy úgyis átélünk még vagy ezer ilyet,

Nem ezt kell a szívembe zárnom.

Most így visszagondolva őszintén bánom,

Mert bevallom tévedtem:

A pillanatra sem emlékszem,

De őszintén már rá sem egészen.

Hiszen az emlékezet torzít,

Hozzákölt vagy elvesz belőle néhány sztorit,

S most úgy emlékszem hogy minden szép volt.

Mint mikor vissza gondolsz az első csókra,

Az elsőre, nem az utolsóra,

Hiszen arra úgy sem emlékszel.

Az első viszont minden emlékben

Úgy él, hogy szép volt, csiripeltek a madarak,

A szellő simogatta az arcodat,

Hozzád hajolt, megfogott lágyan,

Próbáltál elveszni a tökéletes pillanatban.

FÚJJ, nem, emlékezz csak,

Csupa pára, nyálzuhatag,

Nem volt benne romantika,

Semmi mézédes csók, csak a bénázás volt tökéletes,

De hát az idő ugyebár megszépíti az emlékeket.

Első kapcsolat örök emlék,

Az utolsóból menekülnék,

Pedig őszintén, már erre sem emlékszem,

Hogy miért.

Nem emlékszem, hiszen olyan régen volt,

Mintha nem is most, hanem ezer éve lenne,

Hogy a kezemet a kezébe vette.

Mikor utoljára voltam nála, körbenéztem,

De azt a percet meg nem becsültem.

Nem tudtam, hogy az az utolsó.

Nem tudom, hogy mikor van az utolsó komoly társalgás,

Hogy mikor van az utolsó barátnőknél ott alvás.

Mikor néz rád utoljára, mikor nem öleled többet,

Mi is volt az utolsó szó, amiben kifejezted a szereteted.

Mikor számítasz felnőttnek, mikor van az utolsó gyerek nap.

Mikor kapod az utolsó ajándékot, mikor adsz utoljára másnak.

Mikor nézünk egymásra, utoljára mikor beszélünk,

Mikor lesz az utolsó perc, hogy utolsó levegőt veszünk.

Annyi minden utolsót éltem már át, de mégsem,

Nem voltam egyik pillanatban sem ott egészen.

Ha tudtam volna akkor, hogy az lesz az utolsó ölelés

Talán jobban bújtam volna hozzád.

Talán ha tudom, hogy az az utolsó csók,

Jobban csókolom a szád.

Talán jobban próbáltam volna magamba szívni az illatod.

Talán jobban kiélvezek mindent, mit a pillanat adott.

Ha tudtam volna hogy az lesz az utolsó beszélgetés, inkább néma maradok.

Mert mit sem érnek már felesleges, hamis mondatok.

Ha tudtam volna mi lesz az utolsó boldog emlékünk

Ha tudtam volna hogy mikor kell egymásra nagyon odafigyeljünk,

Akkor most nem ülnék így itt, bánva a percet,

Hogy nem szenteltem az időmből neked eleget.

S ha tudtam volna hogy elmész,

Úgy hogy én maradok,

Ha tudtam volna akkor,

Hogy utoljára hallom a hangod,

Ha tudtam volna akkor,

Hogy utoljára látlak,

Hogy utoljára nyitod Köszönésre a szádat,

Minden más lenne most.

Hiszen itt ülök, a könnyeim potyognak,

Mert nem tudom felidézni a közös utolsónkat.