Ki tudod-e venni a BDSM-et az életedből?

Már nem először fordul meg a fejemben ez a kérdés. Néha csendben, háttérben motoszkál, máskor pedig egészen hangosan követeli tőlem a figyelmemet. Lényegében minden egyes párkapcsolatomnál. Mintha egy olyan gondolat lenne, amely időről időre visszatér, mert még nem találtam meg rá a végleges választ.

Ma egy hosszú és kifejezetten kellemes beszélgetésem volt a pszichológusommal, ahol természetesen ez a téma is szóba került. Nem először. Talán azért, mert számomra a BDSM sosem pusztán egy szexuális preferencia volt. Inkább egy élményvilág, egyfajta érzelmi és pszichológiai dinamika, ami sokkal mélyebbre nyúlik, mint amit elsőre gondolnánk. Mindenkinek megvan a saját története, így 22 éves koromra már én is vissza tudom gyökereztetni a sajátom, azonban a ma esti merengésemben nem ez kapja a főszerepet.

Egy ideje újra nézem az egyik kedvenc sorozatomat, a Sex/Life-ot. A történet főszereplője, Billie, pontosan azzal a dilemmával küzd, amelyet szerintem sokan ismerünk, még ha nem is mondjuk ki hangosan. Van egy csodálatos házassága. Egy férfi, aki szinte tankönyvi értelemben ideális partner: gondoskodó, stabil, szerető, jó apa, megbízható társ. Olyan ember, aki azt a bizonyos 85%-ot képviseli, amit a legtöbb nő egy kapcsolatban keres.

És mégis ott marad az a hiányzó 15%. Ami Billie-nél a szex.

Nagyon súlyos kérdéseket boncolgat egyébként a sorozat (8 részes, mindenkinek ajánlom legalább egyszer megnézni), de ha csak egyetlen mondatot kellene belőle kiemelnem, bármiféle kontextus nélkül, Sumner professzor szájából: „Aki megadja nekünk a biztonságot, az nem lehet ugyanaz, aki megadja nekünk a kéjt.”

Ez persze provokatív állítás, és valószínűleg nem univerzális igazság. Mégis van benne valami nyugtalanítóan ismerős, egyben ijesztő valóság is. Az életem során valahogy én is mindig a végletekkel találkoztam. Voltak férfiak, akikkel minden logikus és ésszerű lett volna. Olyan emberek, akikkel el lehetett volna képzelni egy közös jövőt, közös otthont, közös terveket, családot, egy lassan épülő, stabil életet. Ők megadták volna azt, amire a legtöbb ember vágyik: biztonságot, szeretetet, tiszteletet, kiszámíthatóságot. Egy olyan alapot, amelyre hosszú távon lehet építkezni.

És volt a másik véglet. Azok a férfiak, akikkel a hétköznapok gyakran nehezek voltak, tele vitákkal, félreértésekkel, bizalmatlansággal. Akik érzelmileg zárkózottak, sérültek vagy éppen elveszettek voltak a saját történeteikben. Akik nem feltétlenül voltak alkalmasak egy nyugodt, kiegyensúlyozott életre. Cserébe viszont velük éltem át életem legerősebb szexuális élményeit.

Sokszor ők is menekültek voltak. Néha családos emberek, akik a saját életük szürkesége elől kerestek egy titkos ajtót. Egy helyet, ahol kiléphetnek a szerepeikből. Ahol nem apa, nem férj, nem kolléga vagy nem felelősségteljes felnőtt voltak, hanem egyszerűen csak emberek, tele vággyal, fantáziával és ki nem mondott történetekkel. És én gyakran az a tér voltam számukra, ahol ezeket megélhették.

Egy ideig ezt élveztem is. Volt benne szabadság. Volt benne izgalom. Volt benne egyfajta intenzitás, amit nehéz máshol megtalálni. De idővel az ember elkezd kérdéseket feltenni magának. Mert a végletek ritkán adnak teljes életet. A stabilitás nélküli szenvedély gyorsan kiég, a szenvedély nélküli stabilitás pedig lassan kiszárad. Az egyikben túl sok a tűz, a másikban túl kevés. Ugyanakkor ma már azt is érzem, hogy egyik véglet sem elég önmagában. Sem a puszta biztonság, sem a puszta szenvedély.

És valahol itt jelenik meg a kérdés, ami mostanában egyre gyakrabban visszatér bennem: Lehet-e a BDSM-et egyszerűen kivenni az életedből? Mint egy szokást. Mint egy korszakot. Mint egy fejezetet, amit lezárunk. Vagy ez nem így működik? Mert ha őszinte vagyok magamhoz, akkor azt látom, hogy a BDSM számomra nem csupán technikák vagy szerepjátékok gyűjteménye. Inkább egyfajta pszichológiai dinamika: bizalom, kontroll, sebezhetőség, intenzitás. Amiben euforikus állapotban érzem magam. Az a különös tér, ahol két ember egymásra bízza a saját határait. És talán éppen ezért nehéz egyszerűen “kivenni”.

Valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki. Újra és újra visszatérek ugyanahhoz a gondolathoz, amely egyszerre tűnik egyszerűnek és mégis megoldhatatlannak: mennyivel könnyebb lenne az életem, ha ezt az egészet egyszerűen ki tudnám zárni. Ha létezne egy kapcsoló bennem, amit egyetlen mozdulattal átállíthatnék, és attól a pillanattól kezdve már nem lenne bennem ez a fajta vágy, ez a különös, intenzív igény valamire, ami túlmutat a hétköznapi intimitáson. Néha elképzelem, milyen lenne, ha egy kellemes, gyertyafényes vacsora után valóban elég lenne a csendes romantika. Ha a beszélgetések, az összemosolygások és a lassú, meghitt pillanatok természetes módon vezetnének el az ágyig, és ott minden úgy történne, ahogy a legtöbb romantikus történetben, négy fal között, ágyban, párnák között, gyengédséggel, szenvedéllyel, de mégis a megszokott keretek között.

Ehelyett viszont folyamatosan azt érzem, hogy bennem valami egészen másfajta intenzitás él. Egy olyan vágy, amely nem elégszik meg a klasszikus romantika forgatókönyvével, hanem valami nyersebb, erősebb, mélyebb élmény után kutat. Olyan dinamika után, ahol a közelség nemcsak érzelmi, hanem pszichológiai és fizikai értelemben is a határok játékáról szól. És bármennyire próbálom időnként meggyőzni magam arról, hogy talán egyszer majd kinövöm ezt, hogy egy kellemes hangulatú gyertyafényes vacsora után már nem arra vágyok, hogy falhoz lökve, gúzsba kötve éljek át felejthetetlen orgazmusokat, valahogy ez a fordulópont nem akar elérkezni.

Évek óta reménykedem abban, hogy egyszercsak megváltozik bennem valami. Hogy eljön az a bizonyos pont, amikor már nem fogom keresni ezt a fajta intenzitást. Hogy már nem fogom akarni. Hogy ne akarjak már megbilincselve, térden csúszva a páromnak behódolni. Hogy elég lesz az a fajta szenvedély, amelyet a legtöbb ember természetesnek tart egy kapcsolatban. Hogy a vágy lecsendesedik, és helyette megérkezik valami nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb forma. Hogy nem lesz bennem többé az a késztetés, hogy a szerelem és a vágy határán valami radikálisan mélyebb, kiszolgáltatottabb élményt keressek. Hogy ez az egész talán csak egy korszak, egy felfokozott időszak az életemben, valahol mélyen mindig ott marad a kétely: mi van, ha ez nem múlik el?

Mert közben ott van az a másik vágy is bennem: hogy elég legyen az, ha mellettem áll egy férfi, aki minden szempontból, külsőleg és belsőleg egyaránt is ideális. Akire fel tudok nézni, akit tisztelek, akinek a jelenléte biztonságot ad. Aki mellett büszkén állhatok, akire rajongással, szerelemmel tudok nézni és akivel közös értékeket, közös jövőt, közös életet tudok elképzelni. Aki nemcsak külsőleg vonzó számomra, hanem belsőleg is olyan ember, akivel valódi szövetséget lehet kötni az életben. Hogy egy teljesen normális/természetes ismerkedés során ne rettegjek attól, hogy mi van akkor, ha a hálószobán belül teljesen ellentétes dolgokra vágyunk. Hogy ne féljek attól, hogy a „szexuális aberrációim” miatt valaki újra elítél, kigúnyol, perverznek nevez. Arra vágyom, hogy én is teljesen átlagos szexuális életet tudjak élni, talán egy kis fojtogatással megfűszerezve, mert az ugye a „vanilláknak” is még belefér. Néha azt kívánom, bárcsak elég lenne ennyi. Bárcsak meg tudnék állni itt, ennél a pontnál, és nem keresnék tovább valami többet, valami intenzívebbet, valami olyat, ami túlmutat azon, amit a legtöbben egy működő, boldog kapcsolatnak neveznek.

És ha, tegyük fel (de tényleg csak tegyük fel, hogy) valaha valóban elfogadnám ezt a nyugodt, kiszámítható életet – a BDSM, a bilincsek és a szubmisszív dinamika nélkül –, vajon képes lennék-e kitartani mellette egy életen át? Néha azon kapom magam, hogy ezt a kérdést forgatom a fejemben, mintha egy jövőbeli döntés súlya már most ránehezedne a jelenre. Mi van, ha most kompromisszumot kötök a saját vágyaimmal a stabilitás, a béke és a társadalmi értelemben vett „boldog élet” kedvéért? Vajon hosszú távon valóban megnyugvást hozna, vagy csak egy lassan növekvő hiányérzetet, amely évek alatt észrevétlenül gyűlik bennem? Mi van akkor, ha pontosan úgy járnék, mint Billie a Sex/Life történetében: évekig élni egy látszólag tökéletes életet, egy működő házasságban, két gyerekkel, egy szerető férj mellett, majd egyszer csak rádöbbenni arra, hogy valami alapvető dolog hiányzik. Valami, amit addig talán sikerült elhallgattatni, eltemetni a mindennapok rutinja alá, de ami valójában sosem tűnt el. Olyasmi, mint a levegő: amíg van, észre sem vesszük, de amikor hiányozni kezd, hirtelen minden más értelmét veszti.

Szóval ha valóban megpróbálnám ezt az utat választani, vajon el tudnám-e nyomni magamban ezt a részt végleg? Vagy csak ideiglenesen működne a dolog, amíg egyszer – talán tíz, talán húsz év múlva – újra felszínre törne? Vajon eljutnék-e arra a pontra, amikor rájövök, hogy az a rész, amelyet egykor elhallgattattam, valójában mindig is része volt annak, aki vagyok? És ha ez megtörténne, vajon lenne-e bennem bátorság szembenézni vele… vagy inkább megpróbálnám továbbra is csendben tartani? Hiszen jómagam is a monogámia híve vagyok, és hát a 85% azért mégiscsak 85%... Vajon valóban elég lehet-e a biztonság és a szeretet, ha közben ott él bennünk egy másik, nehezebben megszelídíthető vágy is? Vagy az embernek végül meg kell tanulnia együtt élni azzal, hogy a lelke különböző részei néha egészen más dolgokra vágynak?

Talán a legnehezebb ebben az egészben nem is maga a vágy, hanem a bizonytalanság. Az, hogy nem lehet előre tudni, melyik döntés vezet valódi békéhez. Hogy az ember néha két olyan út között áll, amelyek közül egyik sem tűnik teljesnek önmagában. És miközben próbáljuk elképzelni a jövőt, valójában csak azt reméljük, hogy egyszer majd találunk egy olyan életet, ahol nem kell választani a biztonság és a szenvedély között, ahol a kettő valahogy mégis megfér egymás mellett...

Létezik-e egyáltalán olyan kapcsolat, ahol a kettő nem zárja ki egymást? Ahol a biztonság nem oltja ki a vágyat. És ahol a vágy nem rombolja le a biztonságot. Na ez itt a valódi kérdés...