Hogyan tovább?

Amikor a „hogyan tovább” falakba ütközik…

Mert van az a csend, ami nem megnyugtat, hanem szétfeszít. Az a fajta csend, ami akkor telepszik az emberre, amikor éjszaka a szakdolgozata felett görnyedve rájön, lehet, hogy mire meglesz a diplomám, nem lesz hova hazavinnem. Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire reményvesztettnek.

Egy hónappal ezelőtt, amikor elveszítettem a munkám, még azt hittem, ez csak egy átmeneti döccenő. Hogy majd összeszorítom a fogam, és megoldom. De a sors nem állt meg itt. Most február van, lassan az államvizsga kapujában állok, és ahelyett, hogy a tételeimet magolnám, azt számolgatom, hány dobozba fér bele az életem, és hova fogom tenni őket, ha ki kell költöznöm az albérletből. Ma ugyanis kiderült, június elsejével el kell hagynom ezt a lakást, amiben „lényegében felnőttem”. Az összes egyetemi emlékemet magukba szívták a falak, a kopott szekrények és a pók a sarokban.

Ezen a ponton a motivációs idézetek nem segítenek. Ezen a ponton a „minden rendben lesz” nem megnyugtat, hanem dühít. Mert jelenleg semmi sincs rendben. Ma úgy ébredtem fel, hogy a rám nehezedő súlytól alig kaptam levegőt, és rájöttem, elértem azt a pontot, ahol a remény már nem egy választható opció, hanem egy elfogyott erőforrás. Úgy érzem, már nem egy-egy probléma áll előttem, hanem egy egész fal. És hiába keresem rajta a repedéseket, amin át lehetne jutni, csak a tömörséget érzem.

Két tűz közé szorultam: az egyik oldalon ott a szakdolgozatom és az államvizsgám, ami az elmúlt éveim munkáját hivatott megkoronázni, a másikon pedig a rideg valóság, hogy el kell lassan költöznöm, és fogalmam sincs, hova megyek. Vissza a szüleimhez, az isten háta mögé, ahonnan 17 éves korom óta menekülök? Tényleg ennyi év önállóság után fel kell adnom a szabadságomat, amiért olyan hosszan küzdöttem?

Jelentkeztem mesterképzésre, mert hiszek a fejlődésben. Mert vágytam az egyetemista életérzésre, amit sosem élhettem meg igazán, hiszen sokszor az egyetemre való bejárás és kapcsolatépítés helyett csak éjszakába menően dolgoztam. Elvállaltam mindent, de milyen áron? Mert az elmúlt éveim munkájából csak annyira futotta, hogy napról napra tudjak élni, hogy megteremtsem magamnak azt, ami elég egy-egy mirelit pizzára. Most pedig a felvi felett ülve csak az jár a fejemben: és most hogyan tovább? Mihez kezdek magammal, ha felvesznek? És mihez kezdek akkor, ha nem?

Az alkalmi munkákból beeső forintok épp csak a napi túlélésre elegek, nem egy új kaucióra. A családomtól nem várhatok segítséget, és nem azért, mert nem akarnak, hanem mert nekik sincs miből. Egyedül vagyok ebben a sötét erdőben, térkép nélkül. Mert még arra sem támaszkodhatok, hogy legalább van valaki, aki itthon vár. Nincs senki, aki meleg vacsorával készülne egy hosszú nap után, nincs aki megszorítaná a kezem és azt mondaná, hogy "ne aggódj, nincs semmi baj, ezt is átvészeljük valahogy". Nincs senki, aki mellé lehajthatnám a fejem, hogy álomba sírjam magam, vagy aki addig játszana a testemen, hogy elfelejtsem a problémáimat, legalább egy röpke pillanatra. Nincs senki, aki stabil pont lehetne egy ilyen instabil helyzetben.

De a legfájdalmasabb mégiscsak az ellentmondás. Ott van bennem a vágy a hosszú távú biztonságra, egy stabil otthonra, egy jó munkára. Ott van bennem a vágy, hogy világot lássak, hogy külföldön tanuljak tovább, és végre ne a túlélésért küzdjek, hanem az álmaimért. Igen, sokszor gondolok arra, hogy külföldre költöznék. Új nyelv, új közeg, új esély. Egy tiszta lap. De az anyagi realitás kijózanító. Az álmok repülnek, a bankszámla marad. És jelenleg a külföld olyan távolinak tűnik, mint a Hold, a tartozásaim pedig, mint egy láthatatlan lánc, húznak vissza a mélybe.

Sokan mondják, hogy az egyetemi évek a legszebbek. Én most csak azt látom, hogy ez egy kegyetlen átmenet a semmibe. Szeretném látni a fényt az alagút végén, látni a hidat a jelenlegi romhalmaz és a vágyott új életem között. De most még csak a köd van. Ez az érzés éjszakánként felőröl. Ott ülök a szakdolgozatom felett, próbálok okos gondolatokat papírra vetni, miközben a gyomrom görcsben van a stressztől. Hogyan koncentráljak a tudományra, amikor a létezésem alapjai inognak meg? Nem tudom, mi lesz holnap. Nem tudom, hol hajtom le a fejem júliustól. De azt tudom, hogy ma még leírom ezt a pár sort, holnap pedig újra megpróbálok tanulni. Mert jelenleg a diploma az egyetlen dolog, amit senki nem vehet el tőlem, még ha az ára az utolsó csepp erőm is.

Én most itt tartok. A kérdés még mindig ugyanaz: hogyan tovább?