Pirkadat előtt van a legsötétebb

Az életnek nagyon furcsa fintorai vannak manapság.

Hétfő reggel 6 órára caplattam be a munkahelyemre. Nem vagyok az a klasszikus koránkelős típus, de sosem morogtam, ha dolgozni kellett jönni. Szerencsére nem minden nap indul így: legtöbbször csak tízre, vagy délutáni műszakra járok be, ez a hétfő viszont korán kezdődött. A 9-es trolin hajnali 5:30-kor mindössze hárman ültünk: a sofőr, meg egy alkoholista hajléktalan – aki gyaníthatóan csak körbe-körbe utazott a Csillagtér és a Cédrusliget között –, és én, a kis vászontáskámmal, amiben gyakran elfér az egész életem. Néha szó szerint.

Ahogy zötykölődtünk a jó magyar utakon, megálltam egy pillanatra átgondolni a dolgaimat, merthát reggel hatkor, munkába menet az embernek erre amúgy is különösen sok ideje van, főleg január elején. Arra jutottam, hogy bár semmi sem tökéletes, és valószínűleg soha nem is lesz az, összességében most minden egészen jó. Van munkám, pontosabban négy is és mindegyiket imádom. Vannak barátaim, (leszámítva azt a csúnya pofára esést decemberben azzal a sráccal, akiről én csak azt HITTEM, hogy barátok vagyunk) akik idén is sikeresen megújították velem a barátság szerződésüket 2026-ra.

Az egyetemen jól haladok, a családom pedig (kivételesen) egészen rendben van mostanában. Minden olyan idilli volt. Na, ez az állapot nagyjából a hétfői ebédszünetig tartott.

Éppen egy panaszos ügyféllel telefonáltam, miközben papíron már legalább hét perce az ebédszünetemet kellett volna töltenem. A hívás azonban valahogy nem akart véget érni. Végighallgattam egy végeláthatatlan monológot az édesanyámról, akinek az úr szerint melegebb éghajlaton lenne a helye. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy „uram, én csak egy ügyintéző vagyok”, őt ez egyáltalán nem érdekelte. És őszintén: megértem.

Egyszer velem is előfordult, hogy este kilenckor ingerülten kiabáltam egy hozzám hasonló korú ügyintéző hölggyel, amikor Szekszárd és Pécs között, a négysávos hatos út mellett egyszerűen otthagyott a busz, aminek menetrend szerint jönnie kellett volna. Mármint jött is. Csak a buszmegállóban elfelejtett megállni. Ott maradtam a sötétben, az erdő szélén, szarvasok és hajléktalanok között, miközben előttem 150-el suhantak el az autók. Nem volt hova mennem. Fizikailag sem. Ez az a buszmegálló, ahová vagy odaszületsz, vagy soha többé nem jutsz el. Ott álltam pénz nélkül, ész nélkül, pontosan tudva, hogy ez volt az utolsó buszom aznap, és nincs hova tovább. Abban a pillanatban én is ingerülten hívtam fel a MÁV-os ügyfélszolgálatot, miközben a szívem mélyén végig tudtam, hogy a vonal másik végén ülő nő ugyanolyan tehetetlen, mint én voltam most, ezen a hétfőn.

A férfi, akivel beszéltem, valamiről nagyon hosszan magyarázott. Megmondom őszintén, már nem emlékszem, miről (miközben őszintén remélem, hogy nem tagja a bdsm közösségnek, és nem fog pont eme blogbejegyzés alatt magára ismerni), hiszen én voltam már csak az egyetlen, aki még vonalban maradt az egész sorban. Hatan ülünk egymás mellett, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem ülő lány zokogásban tört ki, majd felpattant a székéről. A másik oldalamon valaki az asztalhoz vágta az ebédes dobozát, amitől szanaszéjjel repültek a sajtos-baconös tészta darabok és valószínűleg csak az elválasztó fal mentett meg attól, hogy az én dolgaim is kapjanak belőle. Emberek kiabáltak át egymásnak a fejem fölött. Csak félmondatokat hallottam, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy ökölbe szoruljon a gyomrom. Fogalmam sem volt, miről beszélgetek éppen az úriemberrel. Egyetlen dolgot tudtam biztosan: egyetlen hívásomba kerül, hogy olyan engedményt intézzek el neki a főnökségnél, amiért élete végéig hálás lesz. Úgyhogy mindenre csak egyetértően reagáltam. Haladjunk. Tegyük le. Minél gyorsabban. Hogy fel tudjam mérni, mekkora baj történt körülöttem.

Ezen a ponton már hárman zokogtak mellettem, a hívás pedig legalább huszonnégy perce tartott. Aztán egyszer csak vége lett. Az úriember még egyszer, utoljára elküldött az anyukámba, majd bocsánatkérően hozzátette, hogy igazából nem rám dühös, csak rosszkor voltam rossz helyen, ezért ne vegyem magamra. Nem is szoktam, naponta húsz ilyen hívással van dolgom, elég magasan van már nálam a léc. Végül végre letette.

Alig zártuk le a hívást, már át is állítottam a státuszomat back office-ra, nehogy véletlenül befusson még egy újabb panaszos ügyfél, akinek már töke tele van a világgal. Ránéztem a mellettem ülő csajszira azzal a klasszikus „mi a francos franc történt itt az előbb” tekintettel. Ő csak annyit mondott, hogy nézzem meg az e-mailjeimet. Megnéztem. Nem kellett volna.

Egy hosszú, nyakatekert levélben (!) közölték velünk, hogy ki vagyunk rúgva. Jó, ez így talán kicsit túlzás. A hivatalos megfogalmazás szerint határozatlan időre felfüggesztik a szerződésünket. Nem vagyunk kirúgva, de átmenetileg megszűnik a munkánk. „Átmenetileg”. Az a fajta átmenet, amitől az embernek azonnal összeszorul a gyomra.

Hosszú beszélgetést folytattam le a közvetlen főnökömmel utána arról, hogy megértsem a miérteket. A részletekről nem beszélhetek, az információk még nem nyilvánosak, és egy túlságosan is ismert, befolyásos cégről van szó ahhoz, hogy bármi kiszivárogjon. A lényeg viszont egyszerű és kegyetlen: nagy eséllyel nem fognak visszahívni. Ha mégis, akkor csak nagyon sokára. Addig pedig mindenki ugyanazt javasolta, kezdjünk el másik állást keresni.

Nagyon furcsa visszagondolni arra, hogy amikor elkezdtem itt dolgozni, majdnem kilencvenen ültünk együtt az irodában. Decemberre alig maradtunk negyvenen. Sorra tűntek el az emberek a szomszédos asztaloktól, mintha egyik napról a másikra felszívódtak volna. Az én csoportomban is folyamatosak voltak a változások. Decemberben lecsökkentették a műszakjainkat, heti három napot jártunk csak be dolgozni. Kaptunk ígéreteket, hogy januártól minden visszaáll a régi kerékvágásba, visszakapjuk az elvett két napot, és fizetésemelésre is lehet számítani, mert az óránkénti 1600 forint nagyjából arra elég, hogy az ember kulturáltan éhen haljon. Ehhez képest nemhogy több műszak vagy fizetésemelés nem lett, hanem egyik napról a másikra elvesztettem azt a munkát, amit annyira szerettem.

Tegnap volt az utolsó munkanapom. Este nyolckor végeztem, összepakoltam a dolgaimat, és én kapcsoltam le a villanyt az irodában. Utána még sokáig beszélgettem a csoportvezetőimmel, őket is lesújtotta a hír. Annyi „előnyük” volt, hogy ők már szombaton tudtak a hírről, nekünk csak hétfőn szóltak.

Összesen tizenhárom ember maradt. Mind vezetők vagy kiemelt munkatársak. Őket jövő hónaptól full time home office-ba küldik, a többieknek pedig mind felmondtak. Őszintén nem tudom, hogyan lehet ezt feldolgozni. Nem sírtam egyszer sem. Inkább én voltam az, aki vigasztalta az összetört kollégákat azon a két műszakon, amire még bementem, bemehettem. Tegnap búcsúsütit vittem be, és elköszöntem, akitől csak lehetett.

Tavaly(előtt) – még mindig nehéz átállnom arra, hogy már 2026 van –, vagyis 2024 márciusában volt egy egészen borzalmas hetem. Elvesztettem egy nagyon közeli családtagomat, majd röviddel ezután kiutáltak egy régóta fennálló baráti körből (ami egyébként külön történetet érdemelne, folyamatban van a megírása), és mindezek másnapján kirúgtak az akkori munkahelyemről. Furcsa módon azt a hírt is munkaidőben kaptam meg, csak ott legalább volt annyi gerinc a főnökömben, hogy felhívjon, és személyesen mondja el.

Felsorolt néhány álindokot, amiért felbontják a szerződésemet, én pedig megkértem, hogy ezt írásban is küldje el. Az e-mailben végül ennyi állt – idézem: „nem megfelelően végezted a munkádat, stb.”

Ott és akkor ez borzasztóan megviselt, rengeteget zokogtam utána. Nem maga az indoklás fájt, mert addigra már tudtam – más forrásokból –, hogy az egyik legjobb munkaerő voltam a cégnél, gyakran dolgoztam 2 ember helyett is. Ráadásul egy ideje már én magam is a felmondást fontolgattam, mert az a munka mentálisan, egészségügyileg és érzelmileg teljesen tönkretett. Csak éppen túl gyenge voltam hozzá. A barátaim elvesztése és a családi tragédia pedig végképp nem segített abban, hogy erőt gyűjtsek. Nem a munkámat sirattam akkor. Hanem azt, hogy egyik pillanatról a másikra egy olyan helyzetbe kerültem, ahol csak a kérdések maradtak: hogyan tovább? és miből fogok megélni? hogy omolhatott össze minden az életemben alig néhány nap alatt?

A jelenlegi szituáció azonban teljesen más. Itt imádtam mindent: a munkát, a kollégákat, a főnökeimet, az irodát, még azt a hülye IT-s srácot is, aki bénábbnál bénább módokon próbált randira hívni. Elvoltam az ügyfelekkel, még a folyamatos veszekedésekkel is, és őszintén visszagondolva már az sem zavart igazán, hogy olyan székeken ültünk, amiktől folyamatosan rettegni kellett, mikor törnek össze alattunk.

Ez a munka volt az összes közül a legstabilabb bevételi forrásom, a megélhetésem hetven százalékát biztosította. Most pedig ott tartok, hogy fogalmam sincs, miből veszek februárban zsömlét. Szóval így állunk. Mégis próbálom pozitívan felfogni a dolgokat. Nem tudom még, merre tovább, de valahogy azt érzem, hogy ennek most így kellett történnie. Talán most a tanulásra kellene jobban koncentrálnom, főleg az államvizsga előtt, szakdolgozatírás közben. Ugyanakkor nyitott szemmel járok, hátha szembejön velem valami új lehetőség.

Ahogy most itt ülök, és végiggondolom az elmúlt időszakot, rájövök, hogy ezek a kihívások, a hirtelen veszteségek, a váratlan fordulatok valahogy mind részei annak, aki vagyok. Minden egyes nap, amikor felkeltem, elmentem dolgozni, kezeltem a hisztérikus ügyfeleket, vigasztaltam a kollégákat, vagy csak próbáltam túlélni a munkahelyi káoszt, formált engem. Még a magánéleti csalódásaim is, a barátaim elvesztése, az emberek, akik úgy sétálnak ki és be az életembe, mintha egy vasútállomás lennék, csak hozzátettek ahhoz, aki most vagyok. Megtanultam türelmesnek lenni, alkalmazkodni, és ami talán a legfontosabb, megtanultam bízni magamban. Most, amikor a jövő bizonytalan, és nem tudom, honnan jön a következő pénzforrás, valahogy mégis van egy furcsa nyugalom bennem. Mert rájöttem: nem a munkahelyem, nem a fizetés, nem a rutin adja a biztonságot, hanem az, hogy én itt vagyok, élőlényként, képes vagyok újrakezdeni, új utakra lépni, és a saját erőmből továbbmenni.

Az az életfilozófiám, hogy nem létezik „jó” vagy „rossz” döntés. Az adott pillanatban mindig csak döntés van, és majd az élet során, idővel derül ki, hogy az adott döntés jó volt-e vagy sem. Egészen mostanáig minden választásom után ezt éreztem, minden út, amin elindultam, a maga módján helyes volt.

Ez az első pillanat, amikor megfogalmazódott bennem a kétely, hogy talán rossz döntést hoztam. Amikor felvettek erre a munkára, egy másik cégtől is kaptam egy ajánlatot – egyszeri, vissza nem térő lehetőség, jobb fizetésért, keményebb munkakörrel. Akkor azt válaszoltam, hogy már elfogadtam egy másik ajánlatot, ami igaz is volt, hiszen egy nappal korábban jeleztem vissza az első cégnek, hogy jövök. Nem lett volna szívem ezt egy nap elteltével visszavonni. Így maradtam.

Az elmúlt hónapokban sosem éreztem, hogy megbántam volna a döntésemet. Most azonban először megálltam, és elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha akkor máshogy döntök? Talán egy párhuzamos univerzumban az egyik énem még mindig azon a bizonyos álláson dolgozik, és nem kell újra az álláshirdető portálokat böngésznie. Lehet, hogy egy másik verziómat viszont már az első hét után kirúgták volna.

És talán ez a gondolat a lényeg, nem az a fontos, hogy mi történt volna máshogy, hanem hogy hol vagyok most, és mit hozok ki abból, ami adódott. Mert bármilyen döntés is hozott ide, ez az én életem, és most az én kezembe van, hogyan formálom tovább.

Talán az élet mindig így működik, egyik pillanatban minden stabilnak tűnik, másik pillanatban pedig a talaj kicsúszik a lábunk alól. És mégis, a romok között is lehet szépséget találni. Lehet hálásnak lenni a kollégákért, akik mellettünk álltak, az ügyfelekért, akik türelemre és megértésre tanítottak, és önmagunkért, aki képes volt végigcsinálni mindezt anélkül, hogy összetört volna teljesen.

Lehet, hogy most egy átmeneti szakasz következik, talán nehéz hónapok állnak előttem, de valahol mélyen érzem, hogy ezek a nehézségek is értünk vannak, nem ellenünk. Hogy amikor majd visszanézek erre az időszakra, nem a félelemre, a bizonytalanságra és a kétségbeesésre fogok emlékezni, hanem arra a belső erőre, amit most fedezek fel magamban. Így hát most csak megyek tovább. Nyitott szemmel, nyitott szívvel, és remélve, hogy a következő lépések nemcsak túlélésről szólnak, hanem valami újról, valami igazán számomra jóról. És talán, csak talán, ez az, amiért mindez megérte. Mert a veszteség is lehet tanító, a bizonytalanság is lehet lehetőség, és a változás… a változás pedig mindig hozhat valami szépet, ha elég bátor vagy, hogy meglásd.

„Közhely, de fel a fejjel, mert mindig pirkadat előtt van a legsötétebb.”