Amit valójában megérdemlünk

Egy évvel ezelőtt ugyanezen a napon hagytam el életem szerelmét. Ez a blog most szólhatna erről a történetről, de sajnos még mindig nem állok készen arra, hogy erről meséljek.

Azonban pont ma éreztem késztetést arra, hogy elmeséljek egy történetet, ami nagyban összefügg ezzel. Tavaly ilyenkor egy nagyon nagyon kedves barátom éppen egy nagyon csúnya szakításon ment keresztül. Augusztus végén a barátnője pszichiátriára került, a srác pedig visszaköltözött Szegedre, ahol anno, évekkel ezelőtt megismertük egymást. Szakítás után megkeresett, hogy esetleg a költözéssel tudnék-e neki segíteni, hiszen van autóm, neki meg egy csomó doboza, amit hozni – vinni kellene. Én szívesen mentem, addig sem a saját problémáimmal törődtem, hiszen akkor is volt már bőven. Ebből a pakolászásból nagyon mély beszélgetések indultak ki, ő is sokat mesélt a kapcsolatáról, én mégtöbbet az enyémről, szóval az időnk nagy részében együtt sírtunk. Ő akkor a testvéréhez költözött vissza, akivel szintén nagyon jó kapcsolatot ápoltam, így az elkövetkező néhány hétben megszaporodtak a közös vacsorák és filmnéző maratonok. Egyre többször aludtam náluk a kanapén, minden nappal szorosabb barátságba kerültünk egymással.

Idő közben én már meghoztam a döntést, hogy véget vetek a saját párkapcsolatomnak, hiszen a köztünk lévő állapotok tarthatatlanok voltak. Mégis ott és akkor nehezebb volt ezzel a döntéssel szembenéznem, mint bármi mással előtte vagy azóta az életemben. Hiába telt el azóta 1 teljes év, úgy érzem, hogy senkit soha nem leszek képes annyira mélyen és azzal az odaadással szeretni, mint azt a srácot. Persze a szerelmek különböző félék lehetnek, aminek elfogadásával mai napig harcolok, na de vissza a történethez.

Néhány nappal azelőtt, hogy valóban szakításra kerülhetett volna a sor, ez a kedves barátom elém állt egy vallomással. Azt állította, hogy azóta szerelmes belém, amióta ismerjük egymást (megjegyzem, ez már hosszú évekre nyúlik vissza), és eddig csak azért nem lépett, mert mindketten kapcsolatban éltünk. De így, hogy ő is szabad, meg nemsokára én is az leszek, szeretne „lestoppolni” engem egy randira.

Nem tudtam erre a legjobban reagálni. Magam alatt voltam, támogatásra lett volna szükségem, rá pedig egyszerűen csak barátként tekintettem, sosem láttam többet ebbe a kapcsolatba. Ezt el is mondtam neki, amiből hatalmas veszekedések indultak ki. Egy idő után azon kaptam magam, hogy a vitáink folyton arra a konklúzióra futnak ki, hogy én nem tudom értékelni őt, mint embert, pedig jóval többet kaptam tőle, mint a páromtól valaha is tudtam volna. Mindenért hibásnak éreztem magam, mindenért hibáztatott is engem.

Ezt követően egy rövid időre megszakadt köztünk a kapcsolat. Nem tudtam helyesen lereagálni a közeledését, fojtogatónak éreztem a légkört körülöttünk. Viszont miután szakítottam a párommal, teljesen magányosnak éreztem magam, borzasztóan magam alá kerültem. Beletemetkeztem a munkába, az egyetembe, a lakás körüli teendőkbe. Naponta 2-3 órákat aludtam összesen, jóformán azt is szinte csak az egyetemen. Társaságra vágytam, viszont a barátaim többsége valami nagyon távoli országban élt akkor, senkitől nem várhattam, hogy hazaugorjon miattam egy kávéra. Így kerültem hát újra kapcsolatba ezzel a barátommal, ami így utólag visszagondolva hatalmas hiba volt.

Igyekeztem vele nyíltan és őszintén lekommunikálni, hogy én hogyan érzek, egyelőre a saját sebeimet szeretném begyógyítani, amihez támogatásra van szükségem, de csak barátként szeretném, ha jelen maradna az életembe. Látszólag ezt el is fogadta, de a tettei teljesen másról árulkodtak. Egyre frusztrálóbbá vált a közeledése, ahogy hozzáért a karomhoz, megsimogatta a hajam. Egy idő után ezek folyamatos vitákhoz vezettek, melyeknek mindig az lett a vége, hogy én nem tisztelem őt, szóval jobbnak érzi távol tartani magát tőlem. Ezektől mindig megijedtem, hogy elveszíthetem az egyetlen stabil pontot az életemben, szóval hagytam, hogy közelebb és közelebb kerüljön hozzám, miközben azt éreztem, hogy megfolyt a jelenléte. A korábbi világmegváltó beszélgetéseink átmentek szorongásba a részemről, de mégsem tudtam nem-et mondani, hisz rettegtem, hogy őt is elveszítem az életemből.

Aztán pár hét huzavona után nem is kellett nekem dönteni, megtette ő maga. Együtt indultunk el hazafelé, (hiszen minden este hazakísért), ez is egy olyan estének indult, mint a többi. Félúton járhattunk az ő lakása és az enyém között, nem szóltunk egymáshoz, nem csipkelődtünk, ahogy szoktunk. Egyszercsak rámnézett, és annyit mondott, hogy „Ez így már nekem nem megy tovább”, majd megfordult és elindult az ellenkező irányba.

Nem mentem utána, csak álltam lefagyva a tér közepén és elkapott a zokogás. Amint hazaértem, üzeneteket hagytam neki, kértem, hogy hívjon fel, de nem válaszolt, egyik percről a másikra eltűntünk egymás életéből.

Eltelt azóta 1 teljes év; próbáltam meggyászolni a szakítást, az egyik legjobb barátom elvesztését és egyéb traumákat, amik abban az időben értek engem egymás után, de egyszerűen nem sikerült. Szinte rögvest beleugrottam egy másik párkapcsolatba, ami hasonló véget ért, majd egy másikba, ami rosszabbat. Kapcsolatfüggő lennék? Nem hinném – bár már jó ideje fejemben van egy gondolat ennek kapcsán, amit tervezek ide kiírni magamból.

A történet azonban itt nem ért véget, ugyanis ez a kedves barátom alig 1 héttel ezelőtt újra felbukkant. Néha az élet furcsa fordulatokat hoz, emberek eltűnnek néhány évad erejéig, majd a legváratlanabb időpontokban jelennek meg újra, mintha a sors tesztelni próbálná, hogy tanultál-e a múltbéli hibáidból. Én igyekeztem, bár korántsem állítanám, hogy teljes mértékben sikerült.

Ez a srác újból beszélgetni próbált velem, engem viszont önző módon csak egyetlen cél hajtott, megtudni, hogy miért úgy és miért akkor ért véget a kettőnk története. Megérteni, hogy ő miért hagyott csak úgy szó nélkül a tér közepén. Megérteni, hogy az utána következő srác miért hagyott el minden magyarázat nélkül egyik napról a másikra. Megérteni, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy az utána következő férfiak úgy bántak velem, ahogy.

Végeredményben egyébként nem lettem okosabb, nem kaptam tőle válaszokat.

Ma ismét belebonyolódtunk egy vitába, ahogy korábban minden nap. Hosszan kezdett el szidni, hogy mennyi mindent baltáztam el életem során, ami felidézte bennem azokat a szorongásokat és tehetetlenségeket, amiket anno mellette éreztem, mikor ő többet szeretett volna, míg én csak a barátja maradni. Akkor is hasonlóan támadott, ha nem engedtem, hogy megcsókoljon, ha nem engedtem, hogy levegye a pólómat. Akkor is többször elmondta, hogy én vagyok a rossz, a gyerekes, az elérhetetlen.

Talán, ha sosem kerül elő újra, sokkal nyugodtabban tudtam volna lezárni, hiszen már meggyászoltam és elengedtem azt a barátságot, ami talán sosem volt valódi. Ma mégis, egy teljes kiborulás után kellett rányomjak a „tiltás” gombra, ami bár nem volt a leg”felnőttesebb” döntés, azonban a mentális egészségem szempontjából a legkifizetődőbb. És talán pont ez mutatja meg, hogy fejlődtem. Míg egy évvel ezelőtt ilyenkor hagytam, hogy más férfiak határozzák meg a hangulatom és az önértékelésem, most a saját kezembe vettem az irányítást, hogy csak olyan embereket engedek be / vissza az életembe, akik megérdemlik és nem rombolják a bizalmam.

A közösen eltöltött időnek persze számtalan fantasztikus momentuma volt, amire örökre emlékezni fogok és bízom benne, hogy a jövőben csak ezek a boldog pillanatok fognak eszembe ötleni, nem pedig azok, amelyekben bántottuk egymást. Azonban rájöttem, hogy el kell kezdenem önmagamért tenni és nem másoktól várni a vigaszt, meg a válaszokat. Persze a kérdéseim ettől nem tűnnek el, de talán nem is az az elsődleges cél, hogy válaszokat találjak rájuk, sokkal inkább az, hogy megtanuljak velük együtt élni. És jelenleg ezekkel a gondolatokkal igyekszem jelen lenni a kapcsolataimban.

Néha emberek felbukkannak újra, azzal a céllal, hogy kiderüljön, vajon elengedtük-e őket és tovább tudtunk e már rajtuk lépni. A sors addig dobál eléd hasonló szituációkat, míg meg nem tanulod, hogy nem szabad elkövetni ugyanazokat a hibákat egymás után, többször, miközben másfajta eredményre számítunk, mint előző alkalommal. 1 évvel ezelőtt még nem tudtam határozott nem-et mondani, mára már viszont úgy érzem, sikerül. Azonban a legnagyobb lecke ebben a fejezetben talán az volt számomra, hogy ami egyszer véget ért, és ellapoztuk, ott már nem tekintünk vissza az előző oldalra, mert a múlt könnyen visszaránthat. Viszont, ha mi megfejlődtük azokat a leckéket, amiket az élet vár tőlünk, akkor egy sokkal jobb dolog veheti kezdetét. Amit valójában megérdemlünk.