A mai ebédszünetedben

vonalaiddal háttal dőlsz a fal hideg festéséhez,

bugyidat a térdeidig húzod,

rajtuk megállítod,

szemeidet becsukod.

Regresszálsz abba az intenzív,

átélt pillanatba,

amiről egészen eddig azt hitted;

félelmed és vágyad csak az álmaidban találkozhatnak.

Ehelyett most,

valahára,

csak kiéheztetett testedben létezel.

Marcangoló gondolataid is megbénította a combjaidon viselt,

szoros kötélölelés.

Újabb,

egyre fokozodó,

erősebb ütések érik,

meztelenül óhajtó feneked,

amiket sóhajaid élénkítéseivel próbálsz meg,

gondosan követni,

büszkén felvenni magadra.

Nem érzel többé semmilyen bűntudatot.

Rossznak érzed magad,

de ez már nem ugyanaz a bénító,

ambivalens,

középszerű érzés többé.

Hanem az a szer,

ami egyszer s mindenkorra felülírja gondolataidban,

mindazt a béklyót,

amitől lelked eddig hangtalanul feszült,

tested éhesen szenvedett.

Amitől még többet kívánsz,

abból a felszabadító,

nyers,

merev erőből,

ami keményen,

csattogván tör utat magának benned,

be és ki.

A fantáziádban,

még eltávolódsz hátaddal a fal támasztó felületétől,

hogy fenekedet élesebben mélyíthesd vízszintes vetületébe,

miközben a saját nyakadat szorítod,

s csiklódat ragadod.

De a valóságodban;

félreérthetetlenül megszállott ritmusotokra,

egyre közelebb kerülsz a visszhangzó csipőjéhez,

a beteljesülésedhez,

Magadhoz.

Nem kell többé felébredned,

nincs minek többé megálljt parancsolván felvillannia.

Hisz ez már nem csak egy vágyálom,

nem csak egy elnyomott ábránd.

A helyedre tettek,

helyedre kerültél.

A játékidő végén,

most már igazán tündökölhetsz;

érzékeny katarziskönnyeidben.