Ismeretlen ismerősök

(Reaction to: Mikor találkozzunk?)

Olvastam a napokban egy blogbejegyzést itt a Pixie-n. A szerzője arról írt, hogy vidéken, "a világ végétől két lépésre élve" mekkora energiabefektetés és mekkora stressz egy-egy randi kedvéért útra kelni (pláne introvertáltként), és miért tartja ésszerűnek, hogy akár hetekig vagy egy hónapig is csak írásban vagy hívásban ismerkedjen, mielőtt találkozna valakivel.

Megértem a logikáját. Teljesen. És közben mégis elindított bennem egy csomó gondolatot arról, hogy mit tesz velünk a hosszú levelezés, hogyan csapjuk be saját magunkat, és miben más ez a felület, mint a mai népszerű, "húzgálós" társkeresők.

A hosszú, mély levelezésnek van egy semmihez sem fogható, archaikus romantikája. Emlékszem, a dédszüleim mesélték még, mekkora örömmel és izgalommal várták a leveleket, amikor a dédapám Amerikában élt. Mesélte, hogy egyszer elküldött egy levelet, amibe mellékelt 10 darab Gillette borotvapengét a családnak... de a dédanyámhoz már csak 4 érkezett meg, mert a szocialista blokk határőrei a levél átvizsgálásakor egyszerűen eltették a többit.

De amikor erről beszéltek, nem csak a hiányzó pengékre emlékeztek, hanem láttam a gyermeki szerelemmel átitatott csillogást is megvénült szemükben... azt, amit az emlék jelentett Nekik. Heteket, néha hónapokat vártak egyetlen levélfordulóra, türelemmel, hittel. Ma, a digitális világban nem kell heteket várni. Azonnal megkapjuk a választ. Mégis, amikor például itt, a Pixie-n elkap valakivel a fonal, és elindultok a mélyre, visszatér valami ebből a régi varázsból. Olyan dolgokat írsz le a virtuális térben, amiket a való életben alig-alig mondasz el bárkinek, sőt, talán senkinek. Reggel úgy kelsz fel, hogy az az első dolgod, hogy izgatottan, szinte eufórikus állapotban pötyögöd a választ.

De ennek nagy ára van.

Ezen az oldalon eddig kétszer fordult velem elő, hogy igazán mély és hosszú levelezésbe bonyolódtam egy-egy nővel. Aztán eljött a nagy nap, és mindkét esetben találkoztunk.

Az ilyen találkozások mindig elképesztően érdekesek. Nehéz erre szavakat találnom, de talán az a legkifejezőbb, hogy úgy ültök le egymással szemben, mint ismeretlen ismerősök. Ott ül veled szemben Valaki, akit fizikai valójában most látsz először, miközben a levelezéseitekben már átbeszéltétek a sokadik randi témáit is, olyan dolgokat is, amiket mások húsz év házasság alatt se feltétlenül tárgyalnak ki, sőt, talán ismeritek egymás féltettebb titkainak némelyikét is. A fantáziád, az agyad pedig a levelezés hetei alatt szépen, észrevétlenül kitöltötte a fehér foltokat. Felépítettél egy képet, egy ideált. Ahogy valószínűleg a Másik is.

Nálam ez a két eset elképesztő módon egymás tükörképe lett.

Az első esetben a levelezés teljesen elvarázsolt, de amikor leültünk egymással szemben, részemről egyszerűen hiányzott a fizikai vonzalom. És azt is bevallom, nem tudtam ezt olyan érett módon kezelni, amit a Hölgy megérdemelt volna. Akkora hatással volt rám a levélváltásunk és a kialakult mentális kép, hogy elszakadtam a valóságtól.

A második esetben a levelezés még mélyebb nyomot hagyott bennem. A Hölgy nemhogy hozta a leírtakat, de az előre megalkotott ideáimat is messze túlszárnyalta. Bámulatos volt. Csodálatos. Szavakba önteni is nehéz, mit éreztem, mert ezt tényleg át kell élni... Aztán jött a kegyetlen valóság. Mert döbbenetesen csalóka dolog ez. Hónapokig minden áldott nap gondolsz Valakire, az elméd már rég ismerősként, szinte lelki Társként kezeli Őt... aztán ott ülsz Vele szemben, és hirtelen mellbe vág a felismerés, hogy egyébként mi most látjuk egymást először az életben.

Az Ő részéről végül nem volt meg az a bizonyos "szikra". Hogy mi hiányzott? Legfeljebb sejtéseim vannak, a teljes igazságot valószínűleg sosem tudom meg. Lehet, hogy még Ő maga sem tudná megfogalmazni, csak a belső iránytűje mondott nemet. De utólag belátom a saját felelősségemet is. A fejben már felépített kapcsolódás miatt én magam voltam túl nyitott, túl "könnyen elérhető", abban a tévhitben élve, hogy a meccs már le van futva. Hiányzott belőlem az a fajta egészséges ellenállás és sejtelmesség, ami a valódi izgalmat és a feszültséget adja.

És talán ez a hosszas levelezések legnagyobb csapdája. Azt hisszük, már célba értünk, mielőtt egyáltalán rajthoz álltunk volna. Ironikus, nem?

Mindkét esetben ott volt az eufória, a mély kapcsolódás illúziója... aztán a személyes találkozók után az egész kártyavárként omlott össze. Ami sok álmatlan éjszakát okozott.

Mindez elgondolkodtatott azon, mennyire más dimenzióban mozgunk itt, mint a mainstream társkeresőkön, például a Bumble-ön vagy a Tinder-en.

Itt, a Pixie-n többnyire nincsenek (teljes) képek. És ez tökéletesen érthető. A BDSM vagy a fetisizmus olyan szeletei a vágyainknak, amiket az ember nem feltétlenül mutogat szívesen a kollégáinak vagy a szomszédnak. Hát Istenem, van, aki szeret nyakörvben szeretkezni... na és? Magánügy.

Cserébe viszont ott az adatlap és a blog funkció. A blogolás zseniális dolog. Egyfajta nyitott könyv, sokkal árnyaltabb képet ad valakiről, mint bármilyen sablonos bemutatkozás. Ahogy azt valaki korábban nagyon szépen megfogalmazta itt az oldalon, "nem mondom el senkinek, tehát elmondom mindenkinek" alapon kiírhatod magadból a gondolataidat. Látod a másik lelkének egy kis darabkáját, a gondolkodását, a stílusát.

Ezzel szemben mi van a fősodratú társkeresőkön? A vizualitás abszolút dominanciája. Limitált, 500 karakteres bio, amit a statisztikák és a tapasztalat szerint az emberek alig 10%-a olvas el. A második képre is alig kattintanak rá. Másodpercek alatt döntenek feletted a vizuális benyomás alapján. Lehetsz te bármilyen intelligens, értékes ember, ha van egy rossz szögből fotózott vagy előnytelen képed, szóhoz sem jutsz.

És itt jön az a kegyetlen, de nagyon is jogos kérdés, amit érdemes feltennünk. Belegondoltunk már abba, hány embert húznánk gondolkodás nélkül balra a Bumble-ön azok közül, akikkel itt a Pixie-n egyébként napok óta vígan és mélyen beszélgetünk? És fordítva... hányan húznának minket balra?

Sőt, belép az a különleges tényező is, ami a tematikus oldalak sajátja. Ha megvan az a ritka, mély és erős kinky kapcsolódás, egy valódi vágybeli hangoltság, sokan szívesen kötnek kompromisszumot a külső adottságokkal kapcsolatban. A közös vágyak és fantáziák illeszkedése képes felülírni a felszínes vizuális elvárásokat; ami a konvencionális világban azonnali kizáró ok lenne, az itt gyakran másodlagossá válik egy jól működő, közös dinamika mellett.

Szóval... hol van a határ? Bár megvan a maga varázsa a hosszas levelezéseknek, én újabban próbálok tudatosan tartózkodni a túlságosan elhúzott levelezésektől. Nyilván megértem, ha valaki nem akar 3 nap után randizni, és egyetértek azzal is, hogy egy hívás rengeteg felesleges utazástól és csalódástól kímélheti meg az embert. De a tapasztalat azt mutatja, hogy ha mód van rá, meg kell találni az egyensúlyt, és egy egészséges időkereten belül meg kell ejteni a személyes találkozót.

Mert reálisan kell nézni a világot. A leírt szavak mögött mindannyian emberek vagyunk, illatokkal, mozdulatokkal, kisugárzással, kémiával és hibákkal. És minél több időt töltünk a virtuális térben az ideáljaink szövögetésével, annál magasabbra építjük azt a kártyavárat, és annál magasabbról fogunk lezuhanni, ha a valóság köszönőviszonyban sem lesz a képernyőn megismert ideával. Vagy ha egyszerűen csak nincs meg a kémia.

Ti hogy vagytok ezzel? Inkább a biztonsági szűrőként szolgáló hosszas levelezésben hisztek, vagy jobb minél előbb leporolni az illúziókat a valóság talaján? Vagy próbáltok Ti is valamilyen egészséges balanszot találni?

https://www.youtube.com/watch?v=TV9wtU3eX4E