A Nő

(Reaction to: Wonder Woman)

Ezt a blogot eredetileg Nőnapra kezdtem el írni, viszont akkoriban valahogy nem volt elég ihletem, hogy befejezzem. Most viszont megtettem. Remélem, tudok vele valamit adni Nektek. :)

Nemrégiben átmentem egy olyan kemény csalódáson, amely után a legtöbb férfi hajlamos lenne megkeményíteni a szívét, vagy dühös szavakkal illetni a nőket. Bár nem vagyok minden tettemre büszke, én mégsem a haragot választottam. Amikor a füst elült, nem vádakat találtam magamban, hanem egy csendes, tűnődő kíváncsiságot.

A barátaim közül többen megpróbáltak vigasztalni a tipikus, jól ismert mondattal, például hogy "a nőket úgysem lehet megérteni." De ahogy ott ültem a csendben, rájöttem valamire. Én valójában soha nem akartam megérteni őket úgy, mint egy matematikai egyenletet vagy egy fizikai képletet. Én érezni akartam őket. Lehet, hogy most többen elmosolyodnak ezen (talán van is a lelkemben egy adag női finomság, több is, mint az átlagos férfiban), de őszintén szólva... annyira nem érdekel. Úgy érzem, a világot nem csak elemezni kell, hanem meg is kell élni. Műszaki területen dolgozó, mégis a dolgok mögötti láthatatlan energiákra nyitott emberként úgy gondolom, a nő nem egy megfejtendő rejtvény, hanem egy megtapasztalható valóság.

A világ ma tele van gyönyörű, sikeres és határozott nőkkel. Megcsodáljuk az eleganciájukat, a tartásukat, a függetlenségüket. De ha valóban figyelünk, a külső szépség csak az első réteg. A mélyben ott húzódik a modern kor egyik legfájdalmasabb tévedése, az "erős nő" mítosza. Társadalmilag elfogadottá vált az a halk előítélet, hogy aki talpraesett, aki céltudatosan él és határozottan beszél, annak nincs szüksége segítségre. Rásütik a "Wonder Woman" címkét, és ezzel a lendülettel magára is hagyják a súlyos terheivel. Ő az, aki helytáll a munkában, tanul, kézben tartja a családot, és amikor a nap végén kimerülten a nappali szőnyegére rogy a fáradtságtól, a környezete csak annyit mond: "De hát meg sem látszik rajtad!"

Milyen kegyetlen dolog ez.

Az évek során ezek a nők megtanulják, hogy segítséget kérni szégyen, mert nekik "erősnek kell lenniük". Lassan elidegenednek a saját gyengédségüktől, mert a világ csak a harcaikat látja, a könnyeiket nem. A bőrük szinte égetni kezd egy kedves érintéstől, mert elszoktak attól, hogy védtelenek lehessenek.

De a nő nem páncéllal a lelkén születik. Az igazi férfi feladata pedig nem az, hogy megtörje a nő erejét, vagy meglévő függetlenségével rivalizáljon. Az igazi férfi feladata az, hogy olyan biztonságos teret teremtsen, olyan szikla és kikötő legyen a viharban, ahol a nő végre leteheti a páncélját. Ahol megengedheti magának a törékenységet, és a kemény páncél alatt felidézheti a gyengédséget.

A nőknek jól esik, ha megcsodálják az alakjukat vagy az arcukat, de a valódi megváltás számukra szerintem mégsem ez. A nő arra vágyik, hogy ne csak nézzék, hanem LÁSSÁK. Lássák a fáradtságát a mosolya mögött. Lássák a csöndjeit, a smink nélküli arca mögött húzódó soha el nem mondott történeteket, a rumlis pillanatait, és mindezt ugyanolyan gyönyörűnek találják, mint a legünnepibb pillanatait. Hogy úgy tekintsenek rá, mint ahogy Berényi Róbert tette a híres, Csellózó nő című festménye megalkotásakor... Nézzétek meg, nem csak egy alakot lehet látni a vásznon, hanem lehet érezni a melegséget, hallani magunkban a zenét, olyan szépen átadja a jelenlétet magát...

Ahhoz azonban, hogy egy férfi valóban megláthassa a nőt, először önmagában kell rendet tennie. Nem lehetünk intimek a másikkal, ha a saját lelkünkben vakfoltok vannak. Az idegrendszerünkben létezik egy csodálatos belső tükör, amely képessé tesz minket arra, hogy átérezzük és leképezzük a másik ember belső állapotát. Ám ez a finom rezonancia csak akkor lesz tiszta és torzításmentes, ha van hozzá saját önismereti alapunk. Az intimitás nem csupán szexualitás; az intimitás az a tágas egységélmény, amelyben két ember képes egymásban és egymás által létezni.

Végül behoznám az egyik kedvenc gondolatomat Müller Pétertől. Ő azt mondta, rétegről rétegre sejlik fel a nők titka. Az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha a férfi megtanul ezzel finoman, értő gyengédséggel bánni, feltárul a második réteg, a simogatásra vágyó gyengeség. Ezt követi a játékos öröm pajkossága, majd a felhőszakadásként érkező harag villámai, a harmónia utáni vágy, a gyönyör cirógatása, s legvégül az a mély, tiszta szeretet, amely nem kéri, hanem adja magát. A nő hét fátyoltáncot táncol, és aki csak a csípőjét figyelte, az örökre lemaradt a lényegről. De aki a szemébe, a lelkébe nézett, mindent látott.

A férfiak jelentős része talán ott rontja el a kapcsolatát a nőkkel, hogy "meg akarja javítani" őket. Amikor a nő szomorú, borús vagy visszavonuló, sok férfi logikai feladványként tekint rá, amit meg kell oldani. Pedig a női lélek nem ilyen merev. Inkább olyan, mint a tenger, a természet vagy a holdfázisok... apály és dagály váltja egymást benne. Néha tiszta és ragyogó, néha borongós és elvonuló. Ha elismerjük a jogát ehhez a ciklikussához anélkül, hogy elvárnánk a folytonos, egyenletes teljesítményt, azzal a legnagyobb tiszteletet adjuk meg Neki.

Érdekes mindezt evolúciós és biológiai szemüvegen keresztül is megvizsgálni. Ha megfosztjuk a biológiát a sztereotípiáktól, láthatjuk, hogy az élet fenntartásának alapmodellje alapvetően a női szervezet. A természet alapprogramja a női testforma felé mutat, gazdaságos, szívós, kiegyensúlyozott, hosszú távú jelenlétre és a törékeny élet megtartására lett tervezve. A férfi ehhez képest egyfajta specifikus áthangolás, a csúcsteljesítményekre, a hirtelen energiakifejtésre, a harcra és a védelemre felkészítve.

A nők megküzdési stratégiái is éppen ezért alakultak másként az évezredek során. Nem rúghatták rá az ajtót az erősebb ellenfélre; nekik finomabbnak, indirektebbnek, "fifikásabbnak" kellett lenniük a fennmaradáshoz. Ahogy a klasszikus mondás tartja, "lehet, hogy a tüzet a férfiak találták fel, de a nők jöttek rá, hogyan kell játszani vele". A nők indirekt kommunikációja tehát nem gyávaságból vagy hazugságból fakad, hanem egy ősi, evolúciós diplomáciából és megérzésből. Ők az érzelmi mező finom rezdüléseiből olvasnak, míg a férfi a nyers tényeket keresi.

A nők tartják kézben a mindennapok finom részleteit. Ők adják az otthon melegét, a figyelem láthatatlan részleteit, a hangulatok finom elrendezését. Az anyai ösztön nem ér véget a gyermekvállalásnál; ott él abban is, ahogy a nő táplálja, óvja és szépíti a környezetét.

De gondoljunk bele, a nő adja a meleget, de ki takarja be őt, amikor ő fázik...?

S itt válik elkerülhetetlenné a férfi felelőssége. Szabó Magda írta egyszer, hogy a női sorsokat (még a legfüggetlenebbekét is) nagyon sokszor férfiak döntései alakítják. Egy férfi átgondolatlan, felületes vagy önző döntése elindíthat egy nőt a megkeményedés, a fásultság és a tragédia felé vezető úton. De egy nemes, érett és megbízható férfi jelenléte elindíthatja őt a kiteljesedés felé. A patriarchális nyomok és a társadalmi viszonyok miatt a nők gyakran kényszerülnek válaszreakciókra a férfiak lépései után. Ezért a férfiaknak fel kell nőniük a feladathoz, tudatosítaniuk kell, hogy tetteikkel, szavaikkal és vállalt felelősségükkel női sorsokat formálnak.

A nők lelke furcsa nyomokat is őriz. "A nő a barátait elfelejti, a szerelmeit soha" – mondta Hamvas Béla. És valóban, a nő mélyebben átadja a lelkét annak, akit igazán szeretett. De ez fordítva is igaz... a férfi életében a nő örökre ott marad. Benne él minden elvétett szavában... Ahogy Juhász Gyula írta:

"Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben,

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Amen."

S minden felnőtt, megfáradt nőben ott él a kislány, aki vágyik a játékosságra, a gondtalanságra és arra, hogy valaki egyszerűen ölbe vegye. És valahol minden nőben ott rejtőzik a leendő bölcs öregasszony is.

Nem kell hát megértenünk őket a logika hideg eszközeivel. Talán elég, ha megtanulunk figyelni. Talán elég, ha nem akarjuk lecsendesíteni a tengert, csak sziklaként állunk a partján, hogy legyen hova megérkeznie a hullámoknak. Mert a nő – az erejével, a gyengeségével, a ciklikusságával és a vidító melegségével együtt – nem egy megfejtendő rejtvény, hanem egy csodálatos univerzum, ami arra vár, hogy lássák és felfedezzék.