Az idő a miénk

Még ma is elevenen él bennem az emlék. Tizenegy évvel ezelőtt ott ültem az iskolapadban az érettségi vizsgán. A fehér ing nyaka szorított, izgultam, pedig nem volt mitől. Akkor, abban a pillanatban az idő ellenségnek tűnt. Néma csend vett körül, melyet csak az óra klattyogása vagy egy-egy köhögés tört meg, előttem pedig ott hevert a fehér, üres lap, ami arra várt, hogy egy szép fogalmazással töltsem meg. Ironikus módon a feladat az volt, hogy érveljek Seneca egyik leghíresebb gondolata mellett vagy ellen: “Csakhogy nem az időnk csekély, hanem sokat elvesztegetünk belőle… Minden a másé, csak az idő a miénk.”

Akkor, tizenévesen, irodalmi művekből próbáltam megérteni az életet, amit még el sem kezdtem igazán élni. Ma, tizenegy évvel, számtalan kihívással, sikerrel, kudarccal, egy komoly műtéttel és több sorsfordító utazással a hátam mögött, Seneca gondolatai újra megtaláltak. De most már nem vizsgatételként, hanem tükörként.

A teljes feladat ez volt:

Írjon érvelő fogalmazást „Az idő a miénk” címmel! Fejtse ki e megállapítással kapcsolatos egyetértő, kételkedő vagy azt cáfoló érveit! Gondolatainak kifejtésében használja fel a hétköznapi tapasztalatait, Seneca∗ idézett gondolatait! Hivatkozzon három-négy irodalmi alkotásra is, és utaljon arra, hogy e példák mit és hogyan fejeznek ki az időhöz való viszonyunkról!

„Csakhogy nem az időnk csekély, hanem sokat elvesztegetünk belőle. Az élet elég hosszú, sőt bőségesen elegendőnek kaptuk a legjelentősebb dolgok véghezvitelére, ha az egészét jól osztjuk be; ha azonban dőzsölő és nemtörődöm magatartásunk következtében szétfolyik, ha semmi hasznos dologra nem fordítjuk, az utolsó kényszerhelyzet hatására csak a végén vesszük észre, hogy eltelt, amiről nem is fogtuk fel, hogy telik. Így van: nem rövidnek kapjuk az életet, hanem azzá tesszük; nem szűkében vagyunk, hanem tékozoljuk. Mint ahogy a dús, királyi kincsek, mihelyt rossz uralkodóra szállnak, pillanatok alatt elherdálódnak, viszont bármilyen csekély vagyon, ha jó sáfárra bízzák, a használat révén növekedik, ugyanígy hosszúra nyúlik az életideje közülünk annak, aki jól gazdálkodik vele. […] Ragadj meg minden órát: az lesz az eredmény, hogy kevésbé fogsz függni a holnaptól, ha a mának nekifekszel. Míg halogatjuk az élet kötelességeit, elfut előlünk az élet. Minden a másé, kedves Lucilius, csak az idő a miénk.”

Szóval úgy döntöttem, hogy ma reggel a tenger mellett kávézva képletesen újra visszaülök egy picit az iskolapadba, és mai fejjel ismét nekiveselkedek ennek a fogalmazásnak. Íme:

Mindenekelőtt tegyük fel magunknak a kemény kérdést, hogy miért tékozlunk? Seneca azt írja: “nem rövidnek kapjuk az életet, hanem azzá tesszük; nem szűkében vagyunk, hanem tékozoljuk.” Döbbenetes felismerés ez egy olyan világban, ahol szinte mindenki az időhiányra panaszkodik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az időnk akkor hasznos, ha kipipálunk egy listát, ha halmozunk, ha rohanunk, ha minden percünknek látható eredménye van. De mi van akkor, ha az igazi tékozlás néha éppen ez a rohanás?

S a tékozlás nemcsak az üres órákat jelenti. Tékozlás az is, amikor nem merünk jelen lenni a saját életünkben. Amikor a “majd” oltárán feláldozzuk a “most”-ot. Seneca Luciliushoz írt gondolatai arra figyelmeztetnek: “Míg halogatjuk az élet kötelességeit, elfut előlünk az élet.” De mik ezek a kötelességek valójában? Nem csupán a számlák befizetése, a határidők betartása, a napi feladatok teljesítése. Hanem az önmagunkkal, a vágyainkkal és az igazságunkkal szembeni kötelesség. Az, hogy merjünk lépni, amikor a szívünk diktálja, és ne várjunk a tökéletes pillanatra, mert az gyakran nem eljön, hanem utólag derül ki róla, hogy már rég ott volt.

Azóta megértettem, hogy kétféle időben élünk. Van az óra ideje, amely könyörtelenül egyenletes: percekre, határidőkre, naptári napokra bontja az életet. És van a belső idő, amely sokkal engedetlenebb. Egy műtét előtti várakozás órája hosszabb lehet, mint egy boldog utazás hete. Egyetlen mondat évekre megmaradhat bennünk, míg egész hónapok tűnnek el nyomtalanul. Talán ezért csalóka, amikor azt mondjuk: “nincs időm”. Gyakran nem az idő hiányzik, hanem annak az élménye, hogy az időm valóban az enyém.

Az irodalom újra és újra megmutatja, hogy az időhöz való viszonyunk nem egyszerűen naptári kérdés, hanem létkérdés. Madách Imre Az ember tragédiája című művében Ádám végigrohanja az emberiség történelmét, mindig a jövőtől várva a választ. A történelmi korok egymás után következnek, mintha az ember folyton egy távoli cél felé sietne, s mégis újra és újra csalódnia kell. A mű egyik nagy felismerése éppen az, hogy az élet értelmét nem egy végső, tökéletes korszak adja meg, hanem maga a küzdés. Az út. Az ember ideje nem attól lesz értékes, hogy eljut-e a végső bizonyosságig, hanem attól, hogy vállalja-e a létezés súlyos feladatát.

Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényében az idő szinte ítélőszékké válik. Két öregember találkozása nem pusztán beszélgetés, hanem évtizedekkel korábban elhallgatott kérdések késői tárgyalása. A múlt nem múlik el, hanem megvárja, amíg az ember kénytelen lesz szembenézni vele. Márai műve arra figyelmeztet, hogy amit időben nem mondunk ki, az nem semmisül meg, csak egyre nagyobb árat kér. Ebben az értelemben az idő nemcsak lehetőség, hanem erkölcsi próbatétel is.

Ottlik Géza Iskola a határon című regényében az idő másként működik. A katonaiskola évei nem egyszerűen elmúlt évek, hanem belső térként maradnak meg a szereplőkben. A múlt nem lezárt eseménysor, hanem újra és újra értelmezendő tapasztalat. Egy közös hallgatás, egy elfojtott gesztus, egy látszólag jelentéktelen pillanat évtizedek múltán is meghatározhatja az ember önmagáról alkotott képét. Ottliknál az idő sűrűvé válik. Nem az számít, mennyi telt el belőle, hanem hogy mi rakódott le bennünk belőle.

József Attila A Dunánál című verse pedig az egyéni időt a történelmi és közösségi idővel kapcsolja össze. A folyó egyszerre jelképezi a múló időt, a múlt rétegeit és a nemzedékek egymásra épülő sorsát. A versben az ember nem magányosan áll az időben, hiszen hordozza elődei tapasztalatát, hibáit, szenvedéseit és reményeit is. Mindez arra emlékeztet, hogy az időnk nemcsak személyes tulajdon, hanem örökség és felelősség is. Nem mindegy, mit kezdünk vele, mert a saját életünkön túl mások jövőjét is alakítjuk.

S itt a halogatás csapdája. Seneca szavai az utóbbi időben számomra húsbavágóbbak lettek: “Ragadj meg minden órát: az lesz az eredmény, hogy kevésbé fogsz függni a holnaptól, ha a mának nekifekszel.” Sokszor hisszük azt, hogy a várakozás, a hallgatás, a megfelelő időpont kivárása a tisztesség jele. De mi van, ha ez néha csak a félelem álcája? Ha a tisztesség valójában az őszinteséggel kezdődik? Azzal, hogy nem raboljuk mások idejét félmegoldásokkal, és nem hagyjuk, hogy a mi időnket is elrabolják olyan helyzetek, amelyekben már nincs élet.

Az időt nem lehet pénzen visszavenni. Ha valakitől elvettük a figyelmet, a reményt vagy a várakozás óráit, azt nem tudjuk egyszerűen jóvátenni. És ugyanígy… ha saját magunktól tagadjuk meg az élet pezsgését a “majd” nevében, akkor Seneca szavaival élve “csak a végén vesszük észre, hogy eltelt, amiről nem is fogtuk fel, hogy telik.”

Mégsem tudok már teljesen ítélkezően beszélni az elvesztegetett időről. Vannak időszakok, amelyek kívülről terméketlennek látszanak, ilyen a gyógyulás, a gyász, a bizonytalanság, a csend hónapjai vagy évei. Ezek nem mindig hoznak látványos eredményt, mégsem biztos, hogy pazarlások. Lehet, hogy az ember éppen ilyenkor rendeződik át belül. Egy betegágy mellett eltöltött délután, egy hosszú séta válaszok nélkül, egy beszélgetés, amelynek látszólag nincs eredménye, nem feltétlenül időveszteség. Az időt nem az teszi értékessé, hogy mérhető teljesítmény lesz belőle, hanem az, hogy igazak vagyunk-e benne.

Ezért ma már úgy érzem, Seneca igazsága nem abban áll, hogy minden percünket hasznossá kell tennünk. Sokkal inkább abban, hogy ne öntudatlanul veszítsük el őket. Nem minden lassúság halogatás, és nem minden csend elvesztegetett idő. Az idő fölötti uralom talán nem azt jelenti, hogy mindig mi döntjük el, mi történjen velünk. Sokszor éppen az ellenkezőjét tanuljuk meg: betegségben, veszteségben, szerelemben, váratlan fordulatokban az idő kicsúszik a kezünkből. De még ilyenkor is marad valamink: a mód, ahogyan jelen vagyunk benne. Nem minden idő irányítható, de minden idő megélhető.

Fontos megértenem, hogy az idő nemcsak az enyém. Seneca mondata, miszerint “minden a másé, csak az idő a miénk”, felszabadító, de veszélyes is, ha túl egyszerűen értelmezzük. Mert az idő nem pusztán magántulajdon. Az idő kapcsolat is. Amikor valakire figyelünk, amikor meghallgatunk valakit, amikor ápolunk, szeretünk, várunk vagy gyászolunk, akkor az időnk már nem kizárólag a miénk, mégsem veszítjük el. Éppen ellenkezőleg. Ezekben a pillanatokban válik emberivé.

Talán nem az a kérdés, hogy minden percet hasznosan töltöttünk-e el, hanem az, hogy jelen voltunk-e benne. Hétköznapi tapasztalatból is tudjuk, hogy a vágyott és a valós időbeosztásunk között gyakran hatalmas szakadék van. Szeretnénk többet olvasni, többet figyelni egymásra, többet hallgatni a csendre, mégis engedjük, hogy a napjainkat sürgős, de nem mindig fontos dolgok töltsék ki. Az idővel való gazdálkodás ezért nem puszta technika. Nemcsak naptár, határidőnapló és fegyelem kérdése, hanem értékválasztás. Az mutatja meg igazán, kik vagyunk, hogy mire adunk időt, és kitől vesszük el.

Zárszó a mai érettségizőknek és magamnak

Ma, tizenegy évvel az érettségim után, ha újra odaülnék abba a padba, talán már nem ugyanúgy nézném az órát. Nem azért, mert nem számítana, mennyi időm van, hanem mert megtanultam, hogy az idő nem ellenség, ha nem menekülünk előle.

Az időnk valóban bőséges lehet, ha jól sáfárkodunk vele. Jól sáfárkodni pedig nem azt jelenti, hogy minden pillanatból teljesítményt préselünk ki. Inkább azt jelenti: jelen lenni. Hálát adni a lélegzetvételért, amiről korábban azt hittem, természetes. Megélni a találkozásokat akkor is, ha fájdalmas a végük, mert abban a pillanatban, amikor történtek, az idő a miénk volt, s valaki egy picit kísért minket az utunkon.

Talán ez az idő alkímiája… ugyanaz a perc lehet teher és ajándék, halogatás és érlelődés, veszteség és felismerés. Nem az változtatja arannyá, hogy mennyi jut belőle, hanem az, hogy mire váltjuk át.

Merjünk élni, merjünk lépni, és ne féljünk az elszaladó percektől. Inkább attól féljünk, ha az óra úgy üt le az életünk végén, hogy közben elfelejtettünk jelen lenni a saját sorsunkban.

Mert ahogy Seneca mondta: “Nem rövidnek kapjuk az életet, hanem azzá tesszük”. Éljünk hát!