Péntek tizenháromtól a holnap ígéretéig

Néha a legváratlanabb pillanatokban lassul le az idő, s ilyenkor a világ zaja mögül előlép a lényeg. Ma reggel, ahogy a naptárra néztem, önkéntelenül is elmosolyodtam. Tegnap még péntek tizenharmadika volt, a babonák, a sötét rejtélyek és a baljóslatú jelek napja. Ma pedig már a szerelemé. Sokan tartanak a tizenharmadikától, én azonban sosem éreztem szerencsétlennek. Inkább úgy tekintek rá, mint egy apró repedésre a szürke hétköznapok mázán; egy emlékeztetőre, hogy a világ nem mindig racionális, s épp ebben a kiszámíthatatlanságban rejlik a csodája.

Ez a két nap most számomra elválaszthatatlanul összefonódik. Olyan ez, mint egy lassú, méltóságteljes átmenet a káoszból a rendbe, a magányos töprengésből az izgatott várakozásba. Mert bármilyen különösen hangzik, a szerelemnek is megvan a maga szent babonája. Ott rejlik abban a fojtogató reményben, hogy "ma talán megtörténik". Abban a hitben, hogy egy futó pillantásnak sorsfordító jelentősége lehet, s egy mondat, amely mellett máskor észrevétlenül elmennénk, egyszer csak kaput nyit egy másik lélek felé.

Bevallom, ez a bejegyzés egy hirtelen ébredt gondolat gyümölcse. Rendszerint megtervezem a témáimat, érlelem őket, most azonban hagytam, hogy az ihlet vezesse a kezemet. Talán azért, mert a céljaim, a mindennapok feszített tempója és a megvalósításra váró terveim mellett egyszer csak ösztönösen megjelent a hiányzó láncszem. Az a felismerés, hogy legyen bármekkora bennem az akarat és a lendület, a nap végén mégis arra vágyom, hogy legyen valaki, akinek mélyen a szemébe nézhetek és gyermeki örömmel azt mondhatom neki: "Képzeld, ezt ma neked őriztem meg, és alig várom, hogy halljam a te történetedet is."

Mindig is vonzott a történelem és az irodalom; néha ezek a régi sorok pontosabban beszélnek rólunk, mint mi magunk. Úgy tartják, a középkorban ezen a napon választottak párt a madarak. Van ebben valami irigylésre méltóan tiszta és ösztönös. Nincs benne mérlegelés, nincs társadalmi elvárás, csak a felismerés elemi ereje. Hasonlóan beszédes a szív szimbóluma is, melyet eleink nem csupán az érzelmek, hanem az emlékezet központjának is tekintettek. Amikor azt mondjuk valakinek: "a szívembe zártalak", az eredetileg annyit tett: soha nem foglak elfelejteni.

Érdekes megfigyelni, hogy a mi kultúránkban a Bálint-nap eredetileg mennyivel több volt a piros szíveknél. A népi hagyomány szerint ha ezen a napon hideg van, a pacsirta azt üzeni: "nem tart már soká a tél". A tavasz előjele ez, a megújulásé, amikor a föld mélyén már mocorog az élet, bár fent még fagyos a levegő. Olyan ez, mint az egyedüllét vége. A felszínen még csend van, de a mélyben már készülődik a találkozás.

Számomra a Valentin-nap ezért nem a gesztusokról vagy a kötelező ajándékokról szól. Sokkal inkább erről az egyszerű, mégis súlyos mondatról: "emlékszem rád". Még akkor is, ha a másik egyelőre csak egy körvonal a jövőm horizontján. Egy üres hely a történetemben, amely kitöltésre vár.

Egyszer olvastam egy gondolatot, ami mélyen a tudatomba égett:

"Vannak pillanatok, amikor az ember rájön, hogy a magány nem az, amikor egyedül vagyunk, hanem amikor valami olyasmit érzünk, amit nem tudunk megosztani."

Talán van ebben valami különös vigasz. Azt üzeni, hogy nem vagyok elkésve, nem maradtam le semmiről, csupán úton vagyok.

Mielőtt azonban továbbmennék, szeretnék megállni egy pillanatra, és erőt küldeni nektek. Boldog Valentin-napot kívánok a pároknak. Kívánom, hogy őrizzék és becsüljék azt a ritka kincset, amit egymásban leltek meg. Az egyedülállóknak pedig megértést és türelmet kívánok önmagukhoz. Ne feledjétek, az, hogy ma egyedül ébredtetek, nem jelenti azt, hogy egyedül is maradtok. Csak az utatok azon szakaszán jártok, ahol még önmagatokat kell építenetek a nagy találkozás előtt. Nincsenek elpazarolt évek, csak érlelődések.

Mivel nekem sincs jelenleg kinek átadnom egy csokor virágot vagy egy suttogott vallomást, jobb híján itt, veletek osztom meg a levelemet, amit egy "ismeretlenhez" (ismeretlen ismerőshöz) írtam. Talán azért, hogy bátorítsalak titeket arra, hogy merjetek vágyni, merjetek érezni, és higgyétek el, hogy eljön az időtök.

Levél az Ismeretlenhez (aki talán te vagy)

"Nem tudom a nevedet, nem ismerem az arcodat, s talán még a városaidat is elkerültem eddig. Mégis, ahogy itt ülök a terveim között a mély csendben, úgy szólítalak meg, mint egy régi ismerőst. Mert hiszem, hogy a találkozásunk nem egy véletlen lesz, hanem két út törvényszerű egybefonódása.

Sokat építkeztem az elmúlt időben. Falakat bontottam le magamban, és újakat emeltem; de már nem azért, hogy elzárkózzam, hanem hogy legyen egy otthon, amit megoszthatok. Megtanultam a saját magam legjobb barátja lenni. Megismertem a fegyelmet, a változás fájdalmát és a győzelem ízét, amikor a tükörben már nem egy idegent, hanem egy barátot láttam. De a legfontosabb tanulság mégis az volt: a boldogság nem a végállomás, hanem az az állapot, amivel megérkezünk valakihez. Én nem tőled várom a teljességet; én a saját teljességemet hozom neked ajándékba.

Néha elgondolkodom, vajon nem késtem-e el. Hogy az utam legnehezebb szakaszait egyedül tettem meg, s mire megérkezel, már minden kő a helyén áll majd. De aztán rájövök, hogy a legfontosabb falakat még nem húztuk fel. Azokat, amik a mi közös világunkat védik majd. Vannak még tervek a fejemben, várak, amiket csak veled tudok felépíteni, mert egyedül csak épületet lehet emelni, otthont csak ketten tudunk.

Ha most itt ülnél velem szemben, csak mélyen a szemedbe néznék, és halkan annyit mondanék:

Megérkeztél. Többé nem kell félned. Biztonságban vagy.

Szeretném hallani a hangodat. Nem a hétköznapi válaszokat, hanem azt a halk sóhajt, amikor leteszed a világ terheit. Szeretném tudni, mi az, ami téged éjszaka ébren tart, és mi az, amitől felragyog a tekinteted. Kíváncsi vagyok rád, azzal az őszinte, gyermeki rácsodálkozással, ami nem ítélkezik, csak befogad.

Még nem vagy itt, de a helyed már megvan. Nem egy üres szék ez az asztalomnál, hanem egy hely a szívemben. Addig is megyek tovább az utamon, építem magam és a világomat, hogy amikor végül egymás elé lépünk, ne csak egy embert találj, hanem egy kikötőt.

Várlak. Nem sürgetlek, de tudom, hogy jössz. És addig is... emlékszem rád."