A belső hang, amit sokáig elnyomtam

Ma arra jutottam, hogy frissítem a bemutatkozásomat a profilomon, és egy kicsit tisztábban fogalmazom meg a BDSM-hez fűződő viszonyomat. Ott végül rövidre fogtam a dolgokat, de úgy éreztem, ez a téma többet érdemel néhány bekezdésnél. Ez egy olyan történet, ami inkább ide kívánkozik.

Gyerekkorom óta bennem van valami, amire sokáig nem volt szavam. Imádtam a rablópandúros, kalózos, bilincselős játékokat. A filmekben mindig megragadták a figyelmemet a sötétebb jelenetek, egy kínzókamra hangulata, a hatalom és a kiszolgáltatottság közötti feszültség. Akkor még nem tudtam megmagyarázni, miért. Csak azt éreztem, hogy valahonnan ismerős, és hogy erősen megmozgatja a fantáziámat. Mindez már jóval azelőtt jelen volt bennem, hogy egyáltalán fogalmam lett volna a szexualitásról. Amikor később találkoztam a BDSM fogalmával, egyszerűen nevet kapott ez a “valami”, ami mindig is bennem élt.

Közben viszont újra és újra azt tapasztaltam, hogy amikor a BDSM szóba kerül – akár a családi ebédlőasztalnál egy félinformációkon alapuló tévés riport kapcsán, akár egy teljesen hétköznapi beszélgetésben –, szinte azonnal elítélés követi. Gyakran olyanok részéről, akiknek valójában semmi érdemi tudásuk nincs róla. Furcsálló tekintetek, félmondatok, gyors lezárás. Gyerekként az ember ezeket a reakciókat komolyan veszi, belső szabályokká alakítja. Így lassan megtanultam elhallgatni ezt a részemet. Megpróbáltam „jó gyerek”, később „jó ember” lenni. Olyan, aki belefér a keretekbe, aki nem kelt kérdéseket. Csak közben egyre gyakrabban éreztem azt, hogy valami fontos hiányzik. Hogy nem vagyok teljesen önmagam.

Nem is kizárólag a BDSM-ről szólt ez, hanem általában arról, hogy az érdeklődési köröm is eltért attól, amit a körülöttem lévők természetesnek tartottak. Az iskolában is voltak ebből nehézségeim. Az emberek – különösen gyerekként – nehezen viselik azt, ami kilóg a megszokottból, ami kérdéseket tesz fel, és ami nem illeszkedik elsőre a jól ismert keretekbe. Ahogy H. P. Lovecraft fogalmazott:

„Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való félelem.”

Talán ezért is tartott ilyen sokáig, mire elkezdtem igazán magam felé fordulni. Az utóbbi években rengeteget foglalkoztam önismerettel, önfejlesztéssel, azzal, hogy megértsem, mi miért van bennem. Lassan összeállt a kép: ez nem egy elnyomandó hajlam. Nem valami, amit „kezelni” kell. Hanem egy belső hang, amit meg lehet – és meg is kell – hallani. Felelősen. Tudatosan. Örömmel.

Sokszor találkoztam azzal az elmélettel, hogy a BDSM mögött feldolgozatlan traumák állnak, és hogy az emberek ezen keresztül próbálnak gyógyulni. Nekem azonban mindig idegen volt ez a magyarázat. Nem azért, mert ne lennének sérüléseim vagy nehéz élményeim – kinek nincsenek? –, hanem mert számomra ez a vonzalom sosem fájdalomból vagy hiányból fakadt. Sokkal inkább egyfajta belső kíváncsiság, öröm és élő energia volt. Nem menekülés, hanem jelenlét. Nem pótlék, hanem önazonos kifejeződés.

Ez a megértés és önelfogadás vitt rá tavaly arra is, hogy regisztráljak erre az oldalra. Voltak üdítő beszélgetéseim, találkoztam is innen emberekkel. Nem minden működött, de minden adott valamit: egy tisztább és relevánsabb képet erről a világról, és magamról. Még sokat kell tanulnom, de már nem érzem azt a belső feszültséget, amit korábban. Nem azt, hogy bujkálnom kellene önmagam elől.

Ezzel kapcsolatban gyakran eszembe jut két kísérlet. Az egyikben egy idősek otthonának lakóit kérdezték az életükről. Egy idő után sokan ugyanazokat a történeteket ismételték, ugyanazokkal a mondatokkal: ezt nem kellett volna, azt meg kellett volna tennem. Arra döbbentett rá, hogy a halogatásnak ára van. Hogy most kell cselekedni, ha nem akarom egyszer én is ugyanezeket a mondatokat ismételni akkor, amikor már késő lesz.

A másik a „világ legcsendesebb szobája”. Ahol a legtöbben néhány perc után feladják, mert a teljes csendben kénytelenek szembesülni önmagukkal, a testük, a gondolataik hangjaival. Bár ez elsősorban fiziológiai kísérlet, számomra erős párhuzama van a lelki folyamattal is. Talán ezért keressük annyira a zajt, a megfelelést, a külső kapaszkodókat. Hogy ne kelljen befelé figyelni.

Mostanra számomra az a kérdés vált igazán fontossá: miért ne lehetnék a saját magam legjobb barátja? Miért szabotálnám tovább azt, aki vagyok? Hiszen a legtöbb akadályt végülis mi magunk állítjuk saját magunk elé, leginkább azért, mert félünk attól, mit gondol a külvilág. Emiatt nem lépünk ki rossz párkapcsolatokból, ezért maradunk toxikus munkahelyeken, és ezért nem éljük meg maradéktalanul önmagunkat.

Pedig a külvilágot legtöbbször sokkal kevésbé érdekli mindez, mint hisszük. Egy régi, félig vicces mondás jut erről eszembe:

„Húszévesen azzal foglalkozunk, mit gondolnak rólunk mások. Negyvenévesen már nem érdekel minket. Hatvanévesen pedig rájövünk, hogy valójában nem is gondoltak rólunk semmit.”

Végezetül: jó, hogy léteznek ilyen közösségek, mint ez az oldal. Nem azért, mert minden egyszerűbb lesz tőlük – pont erről írtam az előző blogomban –, hanem mert lehetőséget adnak arra, hogy hasonló belső utakon járó emberek egymásra találjanak.

Sok mindent tanított nekem az elmúlt időszak. És még mindig tanulok. Haladok ezen az úton, nem sietve, nem végállomást keresve.

Szerintem ezekről fontos beszélni. Legalább annyira, mint arról, ami kívülről látszik.