Teremtményeink

(Reaction to: Könyörgés)

Egy álmomban úgy láttam Istent, mint két nagy szem, amely az idő nagy részében lehunyva tartja a szemeit, alszik és álmodik, mint aki nem akarja látni a földön történteket, hiába imádkoznak hozzá buzgón, lankadatlan.

Ugyanazon álmomban egy kamasz forma fiú, a kihalt romokkal teli utcákon sétált és súlyos bakancsával a törmelékeket kerülgetve. Valahonnan gáz szivárgott, átellenben egy ház falából víz spriccelt, előtte valószínűleg gránát találta el. Úgy szivárgott a gáz, úgy ömlött a víz a falon sisteregve, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. A nap felderengett a felhők közül, úgy tűnt a katona számára, hogy nincs egyedül - minden ház, minden ablakából, minden sötét zugból veszély leselkedik rá.
Ekkor apró hangot hallott - valaki egy ajtót próbált kinyitni, annak a zaja csapta meg a fülét, a hang irányába vette az irányt. Fegyvere kibiztosítva csüngött a vállán, készenlétben volt, idegesen a markolathoz nyúlt.


Hirtelen kicsapódott egy pince ajtó és gyerekek ugrottak ki onnan az egyik pillanatban, egy másik pillanatban már rohantak előtte.

-Állj, kiáltott rájuk, - de megrémült saját ideges kamasz hangjától. 

Valószínűleg nem számítottak ellenséges katonára, az egyik kisfiú egy pillanatra hátrafordult, szemében végtelen rémület, de kis idő múlva futottak tovább.

Ekkor Isten felébredt és lepillantott teremtményeire.

Látta ahogy a kamasz célba vette az egyik  rohanó alak hátát, majd meghúzta a ravaszt.

A fegyver üresen kattant, egyszer, kétszer, háromszor.

A két gyermek, ekkor már biztonságos helyre menekült. Aznap nem halt meg senki a front ezen szakaszán.