Hajnali hívás

- Aludtál? - pofátlan kérdés.
- Csak egy kicsit - ébredező hang.
- Figyelj rám! Uralni akarlak. Most.
- Persze. Egy percet szeretnék kérni, és kész vagyok rád.


Nem tudom, mit szeretett bennem. Igazság szerint nem is érdekel. Sokkal jobbat is kaphatott volna. Gazdagabbat, jóképűbbet, magasabbat. Olyat, aki minden léptére vigyáz, aki ajándékokkal halmozza el, aki beülteti egy kész életbe.
Kezdőként érkeztem a csapatba, ő pedig már akkor a legjobbak közé tartozott. Talán pont ezért nem számított már jónak lenni. Mert jónak lenni csak idő kérdése, én viszont csinálni akartam. Nem pedig jónak lenni. Bénáztam, nem jól értettem, de újra és újra nekimentem, tanultam, ők pedig nem értették az egészet. Rengeteg tehetséges fiatal volt, korban hozzá illők. Neki mégis én kellettem. Mit kellettem! Harcolt értem, néha már-már sajnáltam is mennyire.
Emlékszem, milyen kiábrándító volt, amikor rájöttem, hogy nem is a téma miatt beszél velem, hanem mert a fókuszomba akart kerülni. Megérezte, hogy észrevettem. Elszégyellte magát, és hetekig került. Aztán mégis visszamerészkedett. Óvatosabb lett.
Egyik alkalommal bent maradtam gyakorolni. Felajánlotta, hogy segít. Nem próbált meg közel kerülni hozzám. Segített. Működtünk. Együtt. Aztán egy nem várt pillanatban megtörtem a működést.
- Nem akarlak kihasználni.
Felfogta a pillanatot. És képes volt őszintén reagálni. Azóta ha ránézek, az a mondata jut eszembe.