Hol a határ? Milyen magas a kerítés?

Elgondolkodtam azon, hogy milyen fura helyeken húzódhatnak a határaink. Hogy mennyire amorf lehet az a kerítés, amivel óvjuk magunkat. Hogy néha ott túl alacsony, ahol a legveszélyesebb, és beláthatatlan magas, ahol nem is kéne lennie.

Nektek vannak ilyen fura helyen meghúzott határaitok?

Én elég önveszélyes vagyok ilyen téren. A testem fizikai korlátai alul múlják a határaimat. Ez veszélyes. Tapasztalatot, beleérzést igényel a partnertől, mert előbb adja fel a testem, minthogy megszólalna a vészcsengő.

Bánthatsz, kínozhatsz, a véremet veheted, ájulásig györötheted a testem, nem számít... ha vége, csak bocsánatot kérek őszinte megbánással, szorosan átölellek, és az öledben könnyezek. Lehet téged jobban megvisel, amit velem tettél, mint amennyire én azt bántásnak érzem.

Ha bántani akarsz, fegyelmezni, tanítani, korrigálni, ha azt akarod súlya legyen... ne érj hozzám, vond meg az érintést... csak egy kicsit, vagy kicsit tovább. Furcsa, apróság, jelentéktelen... de nekem nem.

De van egy konkrét határ. Ha tűt látok, ha közelít a bőröm fel... félelem fog el, rettegés, reszketek és kifut belőlem a vér. Némán, bénultan távolodok el a valóságtól, és rohannak meg a kegyetlen emlékek, a gyermekkor traumái, a félelem, a rettegés, a fájdalom, egy Münchausen-es anya emléke. Ha lenne is menekülőszavam, nem tudnám kimondani, nem jutnék szóhoz, nem jutna eszembe. Megteheted, mert nem tehetek ellene semmit. Nem futok el, nem csapom rád az ajtót. De a bizalmat rombolod vele, és a szeretetet.

Van ami rosszabb. Amit nehéz megértetni másokkal. A vita, a veszekedés az én igazi RedFlag-em.

Ha nem szeretlek igazán, ha nem számítassz annyira, ha nem adnám érted az életemet, csak élvezzük, és elvagyunk egymással. Ha nem kerülhetem el, bele megyek a vitába, felveszem a kesztyűt, aztán elvetem a sulykot, durván és kegyetlenül. Megtalálom a legnyengébb pontot, ahol a legjobban fáj és addig támadok, amíg a sebek végül olyan mélyek és maradandók lesznek, hogy többé nem tudunk már úgy egymásra nézni, úgy egymáshoz szólni, mint azelőtt. Valami eltörik. Én töröm el, mert ezt tanultam. Mert ha bele kényszerítessz a vitába, csak akkor nem sérülhetek, ha a földön vagy és nem tudsz már felkelni. Ott pedig vége mindennek. Csomagolhatok és elköszönhetek.

Ha igazán szeretlek, ha többre értékellek, mint magamat, ha az életemet adnám érted. Ha te bele hajszolsz és nem hagysz kiutat, nem fogok veszekedni. Menekülök, futok, ki a világból. Mert inkább ne lássalak többet, és szeressem tovább az emléket, minthogy teret hagyjak a démonnak, aki bánthat és sebet ejthet rajtad.

Mennyire szörnyen nehéz ezt elmagyarázni?

Mennyire nehéz ezt elfogadtatni, hogy a végletekig gyötörhetsz, végül csak ölelés vár?

Hogy leszídhatsz joggal, falhoz állíthatsz tényekkel, szembesíthetsz a hibáimmal, letorkolhatsz és ítélkezhetsz... az asztalra csaphatsz, hogy "Elég!", hogy "Tedd meg!", büntethetsz, irányba állíthatsz?

Hogy csak egy dolgot nem tehetsz... Nem kényszeríthetsz bele abba, hogy vitáznom kelljen veled, hogy védekezzek és támadjak, hogy védekezésként is támadjak, hogy le akarjalak győzni téged... mert ott számomra mindennek vége.

Egy vanilla kapcsolatban ezt lehetetlenség megértetni, elmagyarázni... de talán még itt sem olyan egyszerű.

Hát ennyire deviánsak vagyunk?

Ennyire nem illünk a kinti világba?

Vagy csak én vagyok ennyire végtelenül elcseszett?