Freud már tudta, mi történik akkor, amikor nincs kiskorú áldozat

Van egy 999 forintos zsebkönyvem. Itt is hagyom forrásként!

Sigmund Freud előadásai 1909-ből, a worcesteri Clark Egyetemről. Olcsó kiadás, vékony papír. Ezek az előadások nemcsak egy új tudományág születését dokumentálják, hanem azt is, hogyan reagál a világ, amikor valaki kimondja azt, amiről addig hallgatni illett. Freudot már akkor pornográfiával, erkölcstelenséggel, sőt ostobasággal vádolták. A pszichoanalízis kezdettől botrány volt. Különös kuriózum, hogy több mint száz év elteltével ezek a gondolatok ma is könnyedén beleütköznek a jelen valóságába.

Freud clarki előadásainak egyik legnehezebben lenyelhető állítása az volt, hogy a gyermekek pszichés zavaraiban gyakran nem valami külső, véletlenszerű trauma a döntő tényező, hanem a közvetlen felnőtt környezet. Nem elszigetelt rémtörténetekről beszélt, hanem visszatérő klinikai mintázatról. Arról, hogy szülők, nevelők, felügyelők - vagyis éppen azok, akiknek védeniük kellene - olykor aktív résztvevőivé válnak annak a szexuális túlterhelésnek, amelyet a gyermek képtelen feldolgozni.

Ugyanezt a felismerést fogalmazta meg Carl Gustav Jung is, csak másképpen. Ugyanazon a napon, néhány órával Freud előtt egy fiatal kislány esetét mutatta be. A gyermeknek olyan testi és lelki tünetei voltak, amelyekre nem volt orvosi magyarázat, viszont egyértelműen összefüggtek a felnőtt környezetével. Nem értette, mi történik vele, nem tudta értelmezni a felé irányuló érzelmi és szexuális feszültségeket, mégis reagált rájuk, a teste és a viselkedése beszélt helyette. Freud később erre az esetre hivatkozva mondta ki, hogy ugyanazok a belső feszültségek és konfliktusok jelennek meg itt is, mint más gyermekeknél hasonló helyzetekben. Ez nem a kivétel, hanem a minta.

A korszak nagyjai között különös konszenzus rajzolódik ki. A gyermek nem rendelkezik azokkal a pszichés eszközökkel, amelyekkel a felnőtt szexualitás hatásait értelmezni vagy kezelni tudná. A hatalommal való "játék", legyen érzelmi, testi vagy szimbolikus, csak addig marad játék, amíg bármikor megszakítható. A gyermekkel szemben ez eleve nem adott.

A gyermekkel szembeni szexuális visszaélés nem csak azért elfogadhatatlan, mert túl korai vagy erkölcstelen, hanem mert strukturálisan kizárt a beleegyezés lehetősége. A gyermek nem tud nemet mondani. Nem érti a helyzetet. Nem tudja, hol húzódnak a határai, sokszor azt sem, hogy egyáltalán határt léptek át rajta. Freud ezt rögzülésnek és elfojtásnak nevezte, Jung komplexusnak. A szavak különböznek, a felismerés ugyanaz, ezek az élmények nem múlnak el, hanem beépülnek a személyiség későbbi működésébe.

Szexuális visszaélés, szexuális erőszak, kiskorú veszélyeztetése. Ezek a kifejezések jutnak eszébe szinte mindenkinek, ha a Szőlő utcára gondol. Ha azonban komolyan vesszük a freudi logikát, nem itt kezdeném. Hanem annál a ténynél, hogy az ügy elején intézményes állítás született arról, hogy nincs kiskorú áldozat, majd később ennek az ellenkezője vált hivatalosan is elismertté. A késleltetett elismerés nem semleges adminisztratív hiba. A tagadás nem egyszerű mulasztás, hanem a sérülés meghosszabbítása. Ez az összefüggés már Freud idejében is pontosan ismert volt. Úgy tűnik a helyzet most sokkal gyalázatosabb.

(Talán ideje lenne belenézni a tükörbe.)

A gyermek számára nemcsak maga az esemény traumatikus, hanem az is, amikor a környezete nem képes vagy nem hajlandó kimondani, hogy ami történt, az valóban megtörtént. Freud egyik legfélreértettebb állítása éppen az volt, hogy a gyermeki szexualitás felismerése nem relativizálja a visszaélést, hanem érthetővé teszi annak súlyát. Ha a gyermek nem lenne érzékeny, nem lehetne ilyen mély a sérülés. De éppen azért az, mert fejlődő, függő és védtelen. Nem azért, mert bárkit védekezésre kényszerít, hanem mert a kimondatlan, ellenőrizetlen hatalom mindig veszélyes.

Itt már nincs szürke zóna. Amit nem nevezünk nevén, az tovább hat. És ahol a beleegyezés lehetetlen, ott minden határátlépés következménye a felnőtté.

Akkor is, ha ezt csak későn, vonakodva, vagy papírokban ismerik el.

Végül hadd forgassam vissza mindezt egy közismert politikai analógiába. Bill Clinton nem ott követte el a döntő hibát, amikor hagyta, hogy Monica Lewinsky az asztal alatt rábukjon. Hanem ott, amikor minderről a nyilvánosság előtt hazudott.

Az a kurva tagadás, ugye.