A király meztelen

(Akiről az írás szól, legjobb tudomásom szerint nem tagja semmilyen BDSM-közösségnek.)

Van az az instant click. Ami nem tudod, hogy mitől van, csak van és hirtelen kerek tőle a világ.

Pont ilyen voltál. Karizmatikus, vicces, megnyerő. Munkával kerestél meg, nemet akartam mondani, mert úgy éreztem, nem fér az életembe több munka… de tetszett, amilyen transzparensen kezeled a dolgokat. Tetszett, hogy vannak olyan ambícióid, amikben még segíteni is tudok - részemről ugyan ez bosszú volt mások felé, de te jófej vagy, miért ne segítsek?

Az első perctől képtelen voltam bízni benned. Nem volt rá magyarázat, de képtelen voltam. Azért megittuk a magunkét.

Az egyik ilyen este elkezdtél játszani velem. Nem történt semmi, még egy csók se csattant el, csak kerülgettük egymást. Nem bíztam benned, de imádtam a dinamikát, a játékot, ahogy húzol-engedsz. Hogy mindig pont azt mondtad, amit hallanom kellett. Hogy figyeltél rám, hogy megkérdezted, rendben vagyok-e.

Hogy mikor erre azt válaszoltam, hogy ‘igen, csak a hajam ne húzd meg’, akkor te persze gátlástalanul visszaéltél az infóval. Hogy ott ültem a székben talpig ruhában és szabályosan csak az arcom simogatásával meg hajhúzással is elvittél a határig meg vissza.

Halvány gőzöm sincs, hogy csináltad.

Nem bíztam benned, de engedtél belátni a fal mögé. Én úgy fogalmaztam egyszer, hogy ‘egy istenkomplexusos barom vagy néha’, te barokk körmondatokkal írtad körbe. Te többet akartál, mint párszor dugni, én nem bíztam benned és nem hittem neked, de nagyon akartam, úgyhogy erővel félresöpörtem az összes red flaget.

Azt mondtad, kötődni akarsz, majd amikor én kötődni próbáltam visszavonulót fújtál. Lehazudtad a csillagokat is. Csak nem számoltál azzal, hogy engem az isten, vagy a sors, vagy a karma, vagy a bánom is én mi megvert azzal a képességgel, hogy a legtöbb embert nyitott könyvként olvasom. A mozdulataid, a hangsúlyaid, de még a hallgatásodat is. Mások így haldokolnak, én így élek.

Megláttam a belső gyereket benned, akit soha nem szeretett senki. Tudom, hogy utálod magad, azért kellett a sötét a szexhez még fényes nappal is. Hogy ezért öltöztél vissza rögtön utána. Hogy az anyád iránt érzett haragodat akarod elverni a hozzám hasonló karakán nőkön. Hogy van valami torz tévképzeted azzal kapcsolatban, hogy ‘valamilyenebbek’ vagyunk, ha kizárólagosnak hisszük magunkat, pedig sosem kértünk kizárólagosságot. Elhitted, hogy okosabb vagy nálam és én nem fogok rájönni, hogy a barátnőmet is fűzöd. Hogy azért kérdezek vissza ugyanarra, mert bizonytalan vagyok a saját igazamban és nem azért, mert újabb és újabb lehetőséget akarok adni neked tisztára mosni magad.

Tudom, hogy az egyik legelemibb félelmedre hatottam, amikor hajnalban, míg aludtál, egy szó nélkül otthagytalak. Nem bántani akartalak - magamat védtem.

Kár, hogy egy sérülékeny pillanatban kaptál el és képtelen voltam féken tartani az érzelmi inkontinenciámat. Kár, hogy nem tudom eldönteni, hogy a nárcizmus és a pszichopátia vékony határvonalának melyik oldalán állsz.

Én nem akartam bosszút állni, a barátnőm viszont igen és én majdnem belementem a játékba. De nem akarlak bántani. Bántod te saját magad éppen eleget.

Nem akarlak megmenteni. Nem tudlak megmenteni. Nem az én feladatom megmenteni. Nem tudom megmenteni tőled a többi lányt, de az ő racionalitásukra talán tudok hatni. És tudom, hogy gyűlölni fogsz, mert csak annyit fogsz látni ebből, hogy elveszem a játékodat. De holnap - még egyszer, utoljára utánad nyúlok, kizárólag szeretetből. Mert tudom, hogy én nem menthetlek meg és tudom, hogy most a lelked mélyén olyan icipicire húzod magad össze a tudattól, hogy a király meztelen, hogy szinte már nem is látszol.

Rossz lóra tettél, nagyon rosszra, de talán ez a szerencséd. Pontosan ismerem az összes félelmedet, az összes szorongásodat és el tudnálak pusztítani. Tudnám úgy mozgatni a szálakat, hogy fájjon. Nagyon, még annál is jobban.

De nem fogom megtenni. Helyette utánad nyúlok, hogy biztosan legyen védőhálód, amikor zuhansz.

Én pedig azt hiszem, hogy az a kislány - aki valaha voltam - végérvényesen felnőtt és mindörökre helyre tette magában a saját traumáit.