Kiüresedett

Ütemesen zakatol alattam a vonat, csendben suhan a táj mellettem. A fülemben halk zongoraszó; Liszt: Consolations No. 3, lento placido.

Néha kiszúrom róka, ludak vagy vadnyúl elmosódó sziluettjét a távolban. Tizedmásodpercre csupán: egy töredék, apró és jelentéktelen szeletei a valóságnak.
Épp olyan jelentéktelen, amilyen én voltam, vagyok és leszek az életedben.
Se egy illat, se egy íz, se egy ütemnyi zene, se egy szín, se egy sóhaj, se egy összenézés, se egy félmosoly nem voltam. Nem vagyok a reggeled a kávéd mellett és nem vagyok a vicc, ami megnevettet munka után.
Sosem leszek szerelem, sosem leszek se boldogság, se öröm, se vágy; se beteljesült, se beteljesületlen. A fürdőben elhullott hajszál, az összegyűrt kispárna, a nálad felejtett fél pár zokni, a kaputelefon csilingelése sem leszek, még ha egy hozzám hasonlóan jelentéktelen pillanatig talán vágytam is volna az lenni.

De ugyan minek? Rombolsz, miközben szentül hiszed, hogy építesz. Mímelt jóságba csomagolod a gyarlóságodat, hogy elhitesd saját magaddal, jó ember vagy.
Lophatsz pozitív energiát és adhatsz cserébe semmit. Hazudhatsz bármiről, hogy csillogó szemekkel viszonthazudják neked, elhiszik. Eljátszhatod, hogy élvezed a végtelenben bolyongást, hogy aztán végül mégis a könnyebb utat válaszd: a kényelmesebbet, a kijártat és jól ismertet. Húzhatsz falakat, bújhatsz álarcok mögé. Mondhatsz nagy szavakat súlytalanul és idézhetsz élőktől vagy holtaktól anélkül, hogy valaha értetted volna őket. Tehetsz bármit, hogy aztán próbálhasd tagadni, de felesleges… úgyis átlátok rajtad.

Valami így hát mégis voltam, vagyok és maradok: a tükör, amibe reggel belenézel borotválkozás közben. A lelkiismereted, ami éjjel az összes léthazugságodat a csukott szemeid vásznára vetíti.

Lehúzom az ablakot és mélyet kortyolok a frissítően tiszta és fagyos levegőből, hogy aztán együtt suhanjak tovább a tájjal: csendben, elmosódottan, jelentéktelenül.