Tükörcserepek

Előttem térdelsz most is. Istenem milyen szép vagy, mindig Beléd feledkezem, tudod mennyire szeretlek nézni. Te most nem látod, de nem is baj, legalább nem kérdezed meg, hogy "mi vaaaan", mikor egyszerűen csak bámullak, hogy milyen kibaszott gyönyörű vagy. Hogy milyen kevés szabályos vonásod van, de mégis hogyan állsz össze valami megismételhetetlenül bájossá és széppé, hogy már egy fél képről is Beléd zúgjak. Igen, pontosan ilyen voltál azon az első képen is, mert ott sem volt szemed, arcod koronája. És most sincs, merthogy azért nem látsz, mivel bekötöttem és le sem tudod venni, mert hátrabilincseltelek.

Hallod, hogy puhán körbeléplek, fogalmad sincs még a csipeszről, a csíkokról, az is csak valami előérzet lehet, hogy újra és újra elveszem Tőled azt, ami az enyém. Tudom, hogy mégis ragyog a szemed a kendő alatt, látom az izgatott és el nem takarható kéjes mosolyodat és az orromban érzem még így állva is a nedved, ami szinte kibuggyan Belőled. Csak nézlek és elteszlek a fejembe ezzel a földöntúli mosollyal a mesés arcodon, a fiatal, gyönyörű testeddel, az ággyal, a mindezt megvilágító ragyogó nappal. Elteszlek, mielőtt végigsimítom a gerinced, hogy libabőrös legyen a finom bőröd és millió darabra hulljon ez a kép, megannyi baszás, őrült pillanat, pofon után villanó szemek, lendülő, vagy a nyakadra kulcsolt kezek tükörcserepeire. De ha visszapörgetem az időt, az visszahúzza ezeket a tükörcserepeket a keretükbe és újból összeállnak a teljes képpé. Mikor előttem térdelsz.

(2016)