2020. 07. 07. 11:29 | Appeared: 1177x
Mióta beléptünk ide, sok minden nem hangzott el azon kívül, hogy csendesen azt mondtam: "vetkőzz". Én még mindig ruhában ülök az ágy szélén, csak nézlek, ahogy félszegen állsz előttem meztelenül. Félszegen, kicsit szégyenlősen, hiszen ez nem az a szobába berontós, egymást vetkőztető szituáció, amit eddig megszoktál és amit egyébként én is imádok. De nem most, ez nem az a pillanat. Csak ülök, nézlek és mosolygok.
Tetszel, alaposan megnézlek. Körbeforgatlak, megvizsgálom a tested, szép, tetszik, finom a bőröd, jó az alakod. Kínos Neked, azt is tudod, hogy bármelyik pillanatban elmehetsz, mégis maradsz. Élvezem a zavarodat, mert pontosan ezért vagyunk itt, ez az alaphang, kettőnk viszonyának a nyitánya. Már nem vagyunk egyenrangúak, nem vagyunk a kávézó asztala mellett emberként csevegő emberi lények. Attól ez a pillanat vitt messze, most képezzük le elméletben azt ami jön, hogy megbaszlak mindenhol, hogy a falhoz nyomlak, hogy pirosra verem a segged, hogy a torkodba élvezek és egyáltalán, alaposan és kegyetlenül kihasználom a tested, kifacsarlak, mint egy citromot szokás. De most csak nézlek, megvizsgállak, egyben elveszek Tőled mindent. Tudod, hogy majd visszaadom, talán még többet is, de most az enyém. Enyém az önbecsülésed, a maradék ellenállásod, a büszkeséged, mindaz ami most csak hátráltatna bennünket abban, amiért most itt vagyunk. Mert ezért jöttünk ide ebbe a szobába, hogy azok legyünk, amik és akik most vagyunk és akik mindig is lenni akartunk.
Felállok és az ablakhoz megyek, elnyomom a cigarettát. Mikor megfordulok, Te még mindig ott fogsz állni, tágra nyílt szemekkel. Elmosolyodom és becsukom az ablakot, nincs már tovább szükségünk a kinti világ levegőjére.
(2016)
Comments (0)