A civilizáció vékony máza

- Szegény kicsi teste... Kezd bűntudatom lenni, hogy ennyire megviseltem.
- Milyen őszinte ez a bűntudat, ha máris fel tudnál áldozni a reggeli erekció oltárán?

Jól látod. Felfoghatatlanul magas intellektusod okán mindent jól látsz általában, ezért ezt is jól látod. Ha tényleg rossz Neked, azért nyilván sajnállak és amit csak tehetek, azt megteszem ez ellen. De most nincs bűntudatom, egy grammnyi, egy ezredmilliméternyi, egy ezredmásodpercnyi sem. Valójában kéjes, torz vigyorral fogadom, hogy fáj az ülés, hogy fáj, ha megszorítod az izmaid. Csak a civilizáció vékony máza, József Attila ruhaként lehulló kultúrája ez a kedves mondat, melynek mélyén ott húzódik az a szó szoros értelmében testet öltött kegyetlenség, amelynél nincs jobb eszköz, hogy kifejezzem mennyire szeretlek. Igen imádom, hogy fáj Neked! Imádom, hogy tőlem fáj, hogy én tettem ezt Veled! Megtehettem és megtettem, sőt, bármikor és bárhol újra tudnám kezdeni, minden lelkiismeret-furdalás nélkül, újra és újra megsanyargatni magammal a gyönyörű tested. Hogy el ne felejtsd egy pillanatra sem. Hogy ha nem is vagyok ott, így is mindig Veled legyek.

De tudom, ennek a mosolynak ott a párja az arcodon. Ez a mindig kuncogó, kislányos mosoly a szép arcodon, ez a pillák mögé bújtatott felcsillanás. Ezeknek az izmoknak az újabb, kéjes sajgást okozó összehúzódása, ami olyan gyönyörűvé formálja ezt a mosolyt, bájosabbá teszi a bájosat. Kell nekünk a fájdalmad, kell a tőlem való fájdalmad, hogy egészek lehessünk. De kell ez a vékony, civilizációs burok, ez a kis mondat a farkasmosolyom elé és krokodilkönnyeim alá.