Invalidusok légiója

Egyre könnyebb itt beszélgetni, hiszen egyre érthetőbb mindenki és minden. De egyre szomorúbb is, úgy tűnik ez a kör véges és a kör körbe is ért. Lassan mindenki fájdalommal terhelt és ez a fájdalom a felszínre is bukott. Mindenki volt már itt, mindenkinek sztorija van.

Vajon hányan vannak itt hideg szadistáktól megrabolt, bizalom nélküli rettegők, akik már egy jó szóért is hálásak? Hányan a "Gazda" által ellopott lélekkel üresen bolyongók? Vagy épp még szabadulni is képtelen vergődők? Hányan, akik átverekedve magukat a faszerdő ismerősnek jelölgető csápjain ráleltek valódi "urukra", hogy egy életre megemlegették. És hányan, akiknek a szirén éneke az ajtóban tántorogva hazatért családfő pálinkabűzös gonosz dadogása, a paplan alatt dermedten rettegő álomtalanság 200 karakterben feloldott jeges iszonyata. Vagy csak egy köztiszteletben álló apa nyomja őket, aki talán túlságosan is szerette gyermekét, ó, a játékos atyai szigorral térdre fektetett kislánypopsik, a fenekelés után elkalandozott kezek torz idillje. De lehet az anya is, a fakanalas köznapi fúria, aki bármilyen kezébe eső tárggyal képes levezetni a fejfájását a lányán. Vagy férj ez, akinek egyre gyakrabban járt el a keze a családi perpatvarban? És ez csak pár példa, pár variáció. Hány van még... Hány...

Nyilván minden évtized kitermeli a maga köreit. De a jelen évtized mintha betelt volna.