Ne félj!

- Nem lesz semmi baj holnap.
- Ugye elsuttogod ezt majd nekem, ha ott vagyunk?

Holnap van már. Először vagy a kezemben. Az előszobában állunk, most engedtél be és egy előszoba sok mindennek az előszobája. Nem akarok beljebb menni most, itt vetkőztetlek le, hogy csak az a combfix maradjon Rajtad. Nyalogatlak, miközben lehúzok minden egyes darabot, finom vagy. Picit remegsz csak.
- Ne félj! - suttogom a füledbe és belenyalok oda is, miközben a tökéletes seggedhez nyomom a farkam, a gerinced ívét a hasamhoz és a mellkasomhoz igazítva. Ó, ez a segg, ezt láttam meg először, megkívántalak és most itt van a kezemben. De a másik könyökhajlatomba fogom a nyakad és óvatosan megszorítom. Nem fáj, nem kellemetlen, mégis megmerevedsz egy pillanatra, de újra Hozzád szólok:
- Ne félj!

Mert Te szeretsz félni egy kicsit és tudod, hogy tőlem lehet félni. Érzed, nem kellenek szavak ehhez, okos vagy, tudod hogy kinek a kezébe kerültél. Végtelen értelmi és érzelmi intelligenciáddal azonnal rájössz a hamisra, látod ki és mi vagyok. Én pedig érezni akarom ezt a pontot, ezt a finom mezsgyét a félelem és a feloldó bizalom határán. Hogy érezd az erőt, ami bármikor összeroppanthatja ezt a finom bőrből, húsból és apró csontokból álló törékeny nyakat, de érezd azt a megtorpanást is, ami azt mutatja, hogy semmiképpen sem fogja megtenni. Mert fontos vagy, mert vissza kell majd jönnöd hozzám a saját akaratodból. Mert már tudod ki vagyok... hát tudd ki vagyok. Ezért vagy itt.

Elengdlek, a hajadba markolok és úgy húzlak közel az arcomhoz, hogy a szemedbe nézzek. Látom, hogy félsz. Látom, hogy nem félsz. Mosolyogsz, vagy nevezzük vigyornak? Megcsókollak.
- Gyere, nézzük meg ezt a lakást! - Mosolygok bele én is az arcodba és megint megmarkolom a hajad, hogy körbevezesselek ebben a számomra is ismeretlen közegben, hogy végre elfoglalhassam királyságom.