A pofon extázisa

Igen, szeretlek megpofozni néha. És tudom, hogy szereted ha megpofozlak. Szereted, mert érzed, hogy nem az öncélú fájdalomokozás vezet, hiszen ha igazán megütnélek, az fájna nagyon. És ez nem fáj igazán, csak csípi egy kicsit az arcodat, közben a szemedbe nézek, mosolygok Rád és beszélek Hozzád. Igen, szajhának neveztelek, mert most az vagy, az én édes, pofozni való szajhám, akinek már a nagyajkain vet tajtékot a nedve és minden egyes kis megalázó csattanás után újabb cseppek folynak ki Belőled. Mert érzed, hogy pofozva még sosem voltál nagyobb biztonságban, mert tudod, hogy vigyázok Rád. Hogy a pofonom szimbólum, szertartási eleme annak, az áldozati játéknak, ahogy most előttem guggolsz és várod, hogy ez a mosolygó, szerető szörny, aki a szemedbe néz a szádba dugja a megdagadt faszát, hogy érezd a szájüregedben az erei lüktetését. Hogy amikor már alattam vagy és Beléd nyomom ugyanezt a forró, eleven húsdarabot, újabb adag nedvet eressz a végére amikor újra megpofozlak, mert a talpadig hat az a gyors mozdulat, ahogyan az ujjhegyeim az arcod finom bőrét érintik, amibe beleszáll a vér, kipirosodsz, a szád szétnyílik és megjelenik az a gyönyörű, torz vigyor. Ahogy megpofozlak, a pupillád kicsit összeugrik, majd egy szemvillanás alatt még nagyobbra nyílik, mert megint és méginkább rádöbbentett hol vagy most, hogy alattam vagy, a matracba présellek és baszlak, minden erőmmel, hogy a koponyatetődig hasson minden mozdulatom. Ahogy megpofozlak, egy pillanatra megszorulsz rajtam, de a farkam már nem enged, a nedveden csúszva kíméletlenül tör utat ebben a sikamlós üregben, amit magának tágított ki, hogy éljen, mozogjon benne. Amikor megpofozlak, átadod Magad ennek a hirtelen, bizsergető kis mozdulatnak, amiről önkéntelenül is tudod, hogy ugyanattól a kéztől származik, ami annyit simogat ugyanott, mint ahogyan a nappalt az éjszaka követi saját és örök törvényeink rendje szerint.