Állókép

Most is itt van előttem ez a pillanat, amitől nem tudok elszakadni, mert maga a beteljesülés, hiába volt csak a beteljesülés nyitánya. De mindenhová elkísér ez a minden érzékem betöltő pillanat, hogy egész váratlan helyeken jusson az eszembe... és persze minden kurva reggel mikor bejövök ide dolgozni. A pillanat, amiről tudtuk, hogy lesz, még mielőtt megtörtént volna, a pillanat, ami egy boldog kapcsolatban tömeges és köznapi ezért egy idő után említésre se méltó. De a mi kapcsolatunk nem boldog, igaz? Ezeken a pillanatokon túl sosem volt az, ugye, hiába legyintgettünk, hiába röhögcséltünk. Az az egymásba szívó mérhetetlen vágy, ami nem ismert földrajzot, nem ismert erkölcsöt és fizikából is csak a sajátját ismerte, mindig kevés volt a teljességhez.

A sarkon állsz most, megvársz, amíg a táskámban matatok. Hátranézel a vállad felett, Rád csodálkozom, hogy milyen rohadt szép vagy, a gazellatested megkoronázva ezzel az arisztokrata fejjel, olyannal, amilyeneket a barokk festők festettek, csak épp hordótestekre és nevetőráncok nélkül. És ragyog a szemed, szinte perzsel és én láttam már ezt a tekintetet, igaz tavaly. Azóta sok minden történt, megszökött tőlem az én vad csikóm. Az én kis kancacsikóm, én törtelek be szinte tiniként, amikor ideszöktél hozzám, ha csak tehetted, én alakítottalak és ragadtam magamhoz a szexualitásod. Megszöktél, de most itt vagy és nekem vagy itt. És ki tudja meddig leszel.
- Hová menjünk? Üljünk be ide? - kérdem az utca egyik legjobb helyére mutatva.
- Nem tudom... - húzod el a szád színpadiasan - nem megyünk fel inkább hozzád? Nálad is van kávé, nem? - És a szemembe döfsz a szemeddel. Majd megindulsz az ismert irányba, lassan, de ringó csípővel. Hát persze, eldobtad ezt a srácot is, igaz, csak 3 napja dobtad el és most itt vagy, mert végre bűntudat nélkül lehetsz az enyém.

Szó nélkül az irodaház felé veszem az irányt és Te egy lépéssel előttem mész a ringó csípőddel. Beszélgetünk, tulajdonképp oda se figyelünk mit, csak fecsegünk, azzal furcsa keverékével a feszültségnek és a megkönnyebbülésnek, amit csak azok éreznek, akik kívánják egymást, tudva, hogy nemsokára megfürödhetnek egymásban és ihatnak a másikból. A lift előtt szótlanul mosolygunk össze, de odabent elkapom a hajad, miközben vigyorogva nézzük egymást, a tükörhöz nyomom a hajaddal teli öklöm. Te a természetellenes és kínos pozitúrádban is vigyorogsz, jobban is tán, mint eddig és megint a szemembe döfsz a szemeddel. Megszopom az alsó ajkad, ezt a gyönyörű húsdarabot, elnyílik a szád, megérzem a lehelleted. Mikor nyílik a liftajtó összekapjuk magunkat, a tükrön ott marad az ökölbe szorított öklöm lenyomata. Amilyen szar ez a takarítócég amivel dolgozunk, jó ideig ott is marad, de nem baj, maradjon is nyoma ennek az egésznek, én tudom mit jelent.

Az irodámba megyünk. Belépünk és Te azonnal szembe fordulsz velem és én megint elkapom a puha fekete hajad, úgy húzlak magamhoz. Kis pofon, igen, ez az enyém, bár pont fele ideje élsz, mint én, az első vagyok aki megpofozhatott és gyanitom, hogy nem lesz hosszú azok listája akiknek valaha is engeded. Mert büszke kancám vagy, sosem kutya, ugye? Gombócként gyúrjuk le a ruhát magunkról és egymásról, míg ott állsz előttem meztelenül. Meghúzom a piercinged, megszopom a melled, azt a kemény, kislányos melled, a bimbóba harapok finoman. Sziszegsz a kéjes fájdalomtól, de hol van ez még attól, amit bírsz. Ó, ha tudná a világ, hogy ez a törékenynek tűnő gyönyörű ívű test mennyire, de mennyire igényli a fájdalmat, úgy szívja magába, mint az esőt a kiszáradt föld... csókolózok Veled, közben a falhoz szorítalak, kipréselem Belőled a szuszt. Aztán a nyakadat is elkapom, úgy kenlek a kénsárga falhoz, Te pedig csak még izgatottabb leszel ettől, a testem simogatod, amit úgy szeretsz, csak akkor ernyedsz el, mikor a maradék levegőt szívom ki a szádból a csókommal.

Lerántalak a szőnyegre, ugyanazzal a mozdulattal térdelünk le. Lenyomom a felsőtested és Te felkínálod Magad. De picit táncol előttem a feneked, az a szép ívű és az a nedvet ontó tökéletes rajzolatú punci. Szétnyilik az izgalomtól, látom a halvány rózsaszín belsejét. Hátranézel, könnyedén csavarod el a hihetetlen ruganyos felsőtested a gerinced körül. A szemed elhomályosodott, szinte könyörgő, de belevegyül a félelem szikrája is, hiszen látod, hogy majd szétrobban a farkam, tudod, hogy fáj, ha hirtelen nyomom Beléd. És tudod, hogy nem fogok lemondani erről a pici kéjes kínról, hogy kegyetlenül belemarkolok a vékony, hófehér bőrödbe és karóba húzlak, de hát Te is ezért vagy itt, ezt akarod elvenni. A szád megduzzadt, kiszáradt ajkaid esdeklően szétnyílnak, az orrlyukaid kitágulnak, úgy járod előttem ezt a finom ritmikus, milliméteres táncot a fenekeddel, a vágy és a félelem táncát.

Hányszor mentem át azóta ezen a szőnyegen, hányszor néztem meg azt a lassan kopó lenyomatot a lift tükrén... nem lehet számon tartani. Csak ezeket az állóképeket raktározhatom el Belőled azokra az időkre, mikor megtagadsz és nem beszélünk és talán visszajössz, talán soha nem látlak már. De ezek az enyémek, ezek a kivetíthetetlen diáim a hidegbe csavarodó őszi esték komor matinéin.