... neque currentis...

Megiszod a kávéd és azt mondod elkísérsz egy darabon, mert csizmát akarsz nézni. Rábólintok, mert most, hogy vége, hogy mindennek vége, hogy ki kellett mondanom, már semmit nem hallok és mondani sem tudok semmit. Elindulunk, de én rohanok Hozzád képest, más ez a tempó, mint amit megszoktunk. Utolérsz, mint ahogyan mindkettőnket utolért a végzet, ez a kacagó pengés tébolyult. Lépünk egymás mellett a sötétben, csöndben és gyorsan, nem csak azért, mert esik ránk az eső, az a jéghideg, könyörtelen eső, az a kibaszott. De talán jobb így, segít, beterít és elmossa a könnyeim az esőben.

Könnyek az esőben, most már érted? Érted, megérzem a kezed, ahogy a kezembe fúrod, ahogyan finoman a tenyerembe simítod az ujjaid. Önkéntelenül lassítok, hogy utat engedjek ennek a végtelen természetes érzésnek, hogy a kezed a kezemben van. Hiszen milyen sokáig fogtam ezeket a kezeket, míg nővé nem tettelek és el nem vezettelek e kezeknél, ezeknél a finom, puha ujjaknál fogva oda, ahonnan más kiút már nincs, csak egy elbicsaklóan kimotyogott "vége".

A lépcsőkön már megvéd a tető, megállunk. Belém bújsz, finom vagy, olyan finomak vagyunk most. Talán csak elsőre csókolóztunk így és többet nem fogunk, nem fogunk sehogy. Szopom a szád, a gyönyörű vonalút, a szemembe nézel és csak dugod egyre oda. Az ajkaidat szopom, simogatom a selymes szöszi hajad, az arcod... Néznek, de nem számít, csönd van körülöttünk, csak mi vagyunk itt. Még egy darabig, még, még, csak ezt látom a szemed kékjében, nem látok mást, csak vágyat.

Kiszabadulok az ölelésedből és rohanok a mozgólépcső felé. Nem nézek vissza, nem szabad. Örökké az enyém vagy. Soha nem látlak többé.