Non est volentis

Felriadok ebben az idegen szobában. Idegen itt minden, az utolsó szögig, kivéve a táskáinkat és Téged. De hát itt vagy, akkor én is itthon vagyok! Finoman kibújok az ölelésedből, felülök és lehúzom Rólad a takarót. Leizzadtál, verejtéked filmrétege finoman fénylik a szemmel alig látható szőke pihéid közt, idáig érzem az illatod, azt az össze nem téveszthető, pórusaidból áradó éteri feromonparfümöt, ami összekeveredik a nedved csodálatos párájával. Mert nedves vagy, mint mindig mellettem, anélkül is tudom, hogy odanyúlnék. Hogy lehet, hogy Neked nincs szagod, csak illatod?

Milyen szép vagy...! Nem tudok betelni a látványoddal, újra és újra végigfutok a ruganyos gerinceden, a szépséges fokhagymaseggedig, a fogaim nyoma már megkékült. Ez is el fog múlni hamar és Te szomorú leszel, hogy megint csak pár napig őrizte az az elképesztő öngyógyító selymes bőröd a nyomaimat, amiket Te büszkén fel akarsz mutatni a világnak. Milyen izmos a karod, a lábad, micsoda gyönyörűség vagy Te a Magad egészében. Megsimogatlak, s Te álmodban a kezemhez nyomod a hátad.

Lassan visszafekszem, most kivételesen van időnk. Tudom és Te is tudod, hogy fel foglak ébreszteni, mint mindig és talán nem is egyszer, hogy Beléd nyomjam a farkam, hogy a sikolyod beterítse ezt a szobát, ahogy istrángként markolom a seggig erő selymes szőke tincseidet, mert annál fogva húzlak fel magamra, hogy durván a seggedbe, majd a finom bőrödbe kapaszkodjak utána, egész addig, míg oda nem élvezek arra a gyönyörű popsira és le nem szopod az ujjamról, amit összegyűjtöttem belőle.

És még nem tudjuk, hogy holnap országtortát eszünk és Te megint mérges leszel, mert megint a lányomnak néztek és én hiába magyarázom, hogy pedig annak nézel ki. És még nem tudjuk, hogy naplementét fogunk nézni összebújva, és Te a tengerkék szemeidből egyenesen a hínárszagú vízbe hazudod fájdalmadban megint, hogy örökké az enyém maradsz, míg csak nem válsz sokezer értelmét vesztett karakterré a nem törölt levelekben.