.

Amikor valaki, aki mindig az életed része volt örökre eltávozik, amikor nincs senki más, aki megértené a rémálmaidat, csak ő, mert ugyanúgy átélte őket…aki a testével védett az erőszaktól és beburkolt a lelkével…akinek félhalottként, zombi módban intézed a temetését és vállalod, hogy elmondod a gyászbeszédet, hiszen ki is ismerhette volna nálad jobban…

És amikor jelentkezik az a személy, aki miatt eldobta az életét és ott akar lenni a temetésen, mert joga van hozzá és aki miatt te is újra meghalsz lélekben…újra és újra minden nap és éjszaka…

Akkor viselkedsz igazán felnőttként, ha minden szart engedsz lenyomni a torkodon mert illik, mert mindenki elvárja, hogy így legyen, hiába éled át emiatt a poklot még százszor?!

Vagy akkor is felnőtt vagy, ha tudatod a résztvevőkkel, hogy akkora fájdalom ért, hogy nem vagy képes részt venni rajta és a saját magad módján gyászolod, ahogyan senki más nem tudná?!


Ez nem az en tortenetem. Olvasok de nem hagynak nyugodni ezek a kerdesek...