görbe tükör

Lehetne akár reakcióblog is, szólhatna a nyilvános és kevésbé nyilvános megalázásról, de pusztán önmagunk kereséséről is: az életben és a BDSM-ben egyaránt. Rövid és velős semmiképpen nem lesz, viszont elgondolkodtató igen. Bennem sokáig megmaradt ez a könyv, néha kinevetett, néha lehülyézett. Nem akarok (történelmi) indulatokat gerjeszteni, csak olvassátok el (aki akarja) és vegyétek ki belőle a saját részeteket.

"NÉHA AZZAL SZÓRAKOZTATOM MAGAM, hogy a fekete öltönyömben indulok el reggel otthonról, amelyet általában fontos eseményekre viselek, mint pölö a temetések, és magamhoz veszem az őrült, üres aktatáskámat, amit egy turkálóban találtam. Csakhogy nem iskolába megyek. Kipróbálom, milyen felnőttnek lenni, és azt játszom, hogy melózni megyek. Elindulok a metróállomás felé, és mire két saroknyira megközelítem, kivétel nélkül mindig további öltönyös, aktatáskás alakok között találom magam. Eleget tanulmányoztam a kifejezéstelen arcukat, hogy simán be tudjak olvadni közéjük. Úgy megyek, mint egy katona, leutánzom a járásukat, lóbálom az üres aktatáskám, a térdemet sem hajlítom. Pénzt dobok a megálló előtti újságautomatába, és kiveszek belőle egy régimódi papíralapú újságot, amit a hónom alá csapok, csak hogy beolvadjak. Megveszem a gépből a jegyemet. Lemegyek a mozgólépcsőn. És aztán ott állok a zombiarcok között, és várom a metrót. Tudom, hogy nem valami szép dolog, de amikor a temetői öltönyömben az állomásra megyek, és úgy teszek, mintha a városban dolgoznék, mindig a náci marhavagonok jutnak eszembe, amikkel a második világháborúban a zsidókat szállították a haláltáborokba. Amikről Herr Silverman mesélt nekünk. Tudom, hogy szörnyű, sőt, talán egyenesen sértő az összehasonlítás, de ahogy az öltönyösök között várakozom a peronon, hatalmába kerít az érzés, hogy onnan valamilyen szörnyű helyre visznek, ahol minden jónak vége szakad, és örökkön örökké tartó szenvedés veszi kezdetét. Erről eszembe jutnak a szörnyű történetek, amelyekről holokausztórán tanultunk. Akár sértő, akár nem. Mert hát, megnyertük a második világháborút, nem? Ezek a felnőttek - a második világháborús hőseink gyermekei és unokái - mégis metaforikus marhavagonokba szállnak, pedig rég legyőztük a náci fasisztákat, és így minden amerikai azt csinálhatna, amit akar ebben az állítólag nagyszerű és szabad országban. Miért nem arra használják a szabadságukat, hogy a boldogság nyomába szegődnek? Amikor a metró befut az állomásra, a csürhe úgy nyomakszik befelé, mintha időtlen idők óta víz alatt lettek volna, és a kocsikban várná őket az oxigén. Senki sem szól egy szót sem. Mindig csend van. Se zene, se semmi. Senki sem kérdezi a másiktól, hogy „Na, milyen volt a tegnap estéd?” vagy „Mik az álmaid és a vágyaid?" És senki sem mesél viccet, fütyörészik vagy csinál bármit, amitől az emberek közérzete javulna, ami a reggeli utazást elviselhetőbbé lenné. Az jut eszembe, hogy bár ki nem állhatom az iskolatársaimat, de ők legalább nem tűnnének halottnak a metrón. Poénkodnának, nevetgélnének, tapiznák egymást, bulikat szerveznének, dumálnának az előző este a tévében látott agyatlanságokról, üziket küldözgetnének egymásnak, popdalokat énekelgetnének, talán firkálgatnának és még egymillió más dolgot csinálnának. Ezek az öltönyös felnőttek azonban csak gubbasztanak az ülőhelyükön, esetleg ácsorognak, és közben néha mogorván újságot olvasnak, dühösen püfölik az okos telefonjaik képernyőjét vagy tűzforró kávét szürcsölnek műanyagpohárból, és szinte nem is pislognak.
Amikor őket nézem, nagyon kikészülök, azt érzem, soha nem szeretnék felnőtt lenni. Hogy a lehető legjobb döntés a P-38-asom bevetése. Hogy így megmenekülök valamilyen szörnyű jövőtől, és hogy olyan vagyok, mint a zsidók, akik megölték a gyerekeiket, mielőtt a náci katonák elvihették volna őket a haláltáborokba, hogy ott kínozzák őket meg kísérletezzenek rajtuk. Herr Silvermannél egyszer egy holokauszt idején élő zsidó ember szemszögéből kellett fogalmazást írnunk. Én egy zsidó apáról írtam, aki végez a feleségével, a gyerekeivel es végül saját magával is, hogy ne kerüljenek koncentrációs táborba. Szörnyű volt a feladat, de nekem egészen könnyen ment a megírása. A zsidó apa, akiről írtam, jó ember volt, szerette a családját - olyannyira, hogy nem akarta kitenni őket a nácik rémtetteinek. A fogalmazásom nagy részét egy bocsánatkérő levél tette ki, amelyet a névtelen narrátorom írt egyfajta imaként. Ebben istenétől kért feloldozást azért, amit meg kell tennie. Az írásom nagyon pontosan adta vissza a főszereplő érzelmeit. Herr Silverman még részleteket is olvasott fel belőle az osztálynak, és azt mondta, koromat meghazudtoló az „empátiakészségem" Hallottam, hogy utána mindenfélét sugdostak a hátam mögött az osztálytársak. Olyanokat mondtak, hogy én helyeslem a gyerekgyilkosságot és az öngyilkosságot, de igazából csak nem értették, miről van szó, mert egytől egyig elkényeztetett tinik, akik Amerikában élnek a XXI. század elején. Sosem kellett igazán fontos döntéseket hozniuk. Az életük könnyű és eseménytelen. Nincsenek ébren. Herr Silverman gyakran szegezi nekünk a kérdést, hogy tudatában vagyunk-e, mennyire befolyásolja az életünket az, hogy tizennyolc évvel ezelőtt és Amerikában születtünk, és mit tettünk volna, ha német gyerekek lettünk volna a második világháború idején, amikor a Hitlerjugend volt a legnagyobb királyság.
Én vagyok annyira őszinte, hogy beismerjem, fingom sincs. Az idióta osztálytársaim azonban egytől egyig azt hajtogatják, hogy ők ellenszegültek volna a náciknak, puszta kézzel végeztek volna Hitlerrel, amikor még ahhoz is nyuszik és hülyék, hogy a béna kis szolgalelkű tanáraiknak és a droid szüleiknek ellenszegüljenek. Birkák. Egy példa: Herr Silverman az agyunkat túráztatva a következőt mondta az osztálynak: - Mindannyian ugyanolyan göncöket hordotok. Nézzetek csak körbe a teremben, és láthatjátok, hogy igazam van. Most mindenki képzelje el, hogy ő az egyedüli, akinek a ruháján nincs semmilyen menő logó. Milyen érzés? Se a Nike pipája, se az Adidas három csíkja, se a Polo lovasa, se a Hollister sirálya, se a philadelphiai csapatok jelképei, sőt, még a gimnázium kabalaállata, a musztáng sem, amit általában a sportolóink viselnek, amikor más iskolákkal mérkőznek meg, de van, aki akkor is, amikor épp nincs is sportesemény. Ezek a ti jelképeitek, amelyeket azért viseltek, hogy mutassátok, tartoztok valahova. A nácik esetében ez a horogkereszt volt. Az iskolában szinte semmilyen megkötés nincs arra vonatkozóan, hogy ki mit vehet fel, ti mégis szinte egytől egyig ugyanúgy öltözködtök. Miért? Talán fontosnak érzitek, hogy ne merészkedjetek túl messzire a normáktól. Nem viselnétek ugyanígy akár a kormányotok jelképét is, ha az lenne a bevett szokás? Ha azt megfelelően reklámoznák? Ha a plázák legdrágább ruhamárkáját díszítené? Ha filmsztárok viselnék? Vagy az Egyesült Államok elnöke? Efféle forradalmi rizsát nyomat Herr Silverman, amitől a barom osztálytársaim bedühödnek, vörös lesz a fejük, sőt, legszívesebben tettlegességhez folyamodnának, csak mert nem képesek felfogni, hogy a tanárunk mindössze azt szeretné, ha kicsit használnák az agyukat. Nem azt mondja, hogy a márkás cuccok viselése az ördögtől való Sem azt, hogy a Polo ruháitól nácivá válunk. És még csak azt sem, hogy Phillies sapkájának viselése egy lépésre van a fasizmustól. Amúgy meg én ezen az egészen mindig csak röhögök, mert rajtam sosincs semmilyen márkás szar, nem űzök népszerű sportokat, drukker sem vagyok, és amikor a holttestemre bukkannak, egészen biztos nem lesz béna iskolai kabalaállat a ruhámon. Nem utánzok másokat. Nem csatlakozom semmihez. Még a Facebookon sem vagyok fent. Szóval, amikor Herr Silverman a jelképekről beszél, én nyugodtan figyelhetem, ahogy a többiek idegesen feszengnek és magyarázkodnak, mert nem érzem magam hülye képmutatónak. Lehet, hogy érettebb vagyok a koromnál. Az osztálytársaim meg frusztrált majmok.

AMIKOR A TEMETŐI ÖLTÖNYÖMBEN azt játszom, hogy munkába megyek, a metrón mindig kiszúrok magamnak egy célszemélyt - a legszomorúbbnak tűnő alakot -, aztán én is ott szállok le, ahol ő, majd követni kezdem. Az esetek 99 százalékában a célszemély úgy be van kómálva, hogy ez fel sem tűnik neki. Pár méterrel lemaradva rátapadok a célszemélyre, aki mindig tempósan szedi a lábát, mert állandó késésben van, és siet, hogy beérjen a melóhelyére, amit persze szükségszerűen utál, bár ez számomra teljesen érthetetlen. ( Mint pölö Linda, aki azt állítja, hogy IMÁD, IMÁD, IMÁD ruhát tervezni, aztán meg közben megállás nélkül panaszkodik a munkájával járó stresszre. Sejtelmem sincs, hogyan imádhat valamit, ami ennyire boldogtalanná teszi - és ami elválasztja egyetlen fiától. Talán a munkával járó stressz és a folyamatos panaszáradat még mindig jobb, mint Leonard Peacock anyjának lenni? Nem tudom. De ennek már a gondolata is elszomorít. Főleg, hogy pont azután kezdett divattervezősködni, hogy megpróbáltam vele beszélni a rossz dolgokról, amelyek Asherrel történtek. Mintha a kudarcba fulladt vallomásom üldözte volna el tőlem, és tett a számára visszataszítóvá.)
Egész végig azt játszom, hogy telepatikus képességekkel rendelkezem. És az elmémmel azt sugallom - vagy gondolom? -, hogy „Ne csináld! Ne menj be a melóba, hisz gyűlölöd! Csinálj ma valami olyat, amit szeretsz! Hullámvasutazz! Ússz az óceánban pucéran! Menj ki a reptérre, és ülj fel az első gépre - mindegy, hová megy csak -, a kaland kedvéért! Állíts meg egy forgó földgömböt az ujjaddal, és ahová böktél, oda tervezz utazást, még ha az az óceán közepén van is, ahová csak csónakkal tudsz eljutni! Egyél valami tök új, egzotikus kaját! Állíts meg egy vadidegent, és faggasd ki töviről hegyire legnagyobb félelmeiről, legtitkosabb vágyairól és céljairól, majd mondd meg neki, hogy a szíveden viseled a sorsát, hiszen ő is emberi lény! Ülj le a járdára, és rajzolj az aszfaltra színes krétával! Hunyd be a szemed, és próbáld az orroddal látni a világot, a szaglásod legyen a látásod! Aludd végre ki magad! Hívd fel egy rég nem látott barátodat! Gyűrd fel a nadrágod szárát, és gyalogolj be a tengerbe! Nézz meg egy művészfilmet! Etess mókusokat! Csinálj valamit! Bármit! Mert a legnagyobb forradalom is egy első döntéssel kezdődik, amelyhez lélegzetről lélegzetre közelebb kerülhetsz. Csak arra a szánalmas melóhelyedre ne menj, ahol mindennap senyvedsz! Mutasd meg, hogy lehet valaki felnőttként is boldog! Könyörgök! Ez egy szabad ország. Nem kényszeríthetnek rád semmit, amit nem akarsz. Viszont megtehetsz bármit, amit akarsz. Az lehetsz, aki akarsz. Az iskolában legalábbis ezt tanítják, de ha te mégis mindennap felszállsz a metróra, és bemész a gyűlölt melóhelyedre, akkor kénytelen vagyok azt hinni, hogy a tanárok hazugok, mint a nácik, akik azzal etették a zsidókat, hogy csak gyárakba helyezik át őket. Velünk ne bánjatok így! Nekünk mondjátok meg az igazat! Ha a felnőttség nem más, mint holtodiglan gürizés egy haláltábor jellegű melóhelyen, amit szívből utálsz; elválás a sunyiban bűnöző férjedtől; csalódás a fiadban; stressz; szenvedés; valamint kavarás egy nagyképű pöcsfejjel ( Aki valszeg több száz más nővel dug félre, mert befolyásos szereplője a divatszakmának, és így minden bizonnyal megteheti. És végtére is, akik számára a divat mindennél fontosabb, azok általában se nem humanitáriusok, se nem a Nobel békedíj várományosai.), akit hősként állítasz be, mikor konkrétan egy gennyzsák, amit bárki megmondhat, elég, ha megrázza a puhány kezét - ( Herr Silverman azt mondta, hogy a náci haláltáborokban a zsidó nők gyakran kényszerültek arra, hogy szexeljenek a náci tisztekkel (talán azzal is, akié a P-38-as volt?), ha életben akartak maradni, vagy valamit el akartak érni maguknak és a családtagjaiknak. És amikor ezt hallottam, azon kezdtem agyalni, hogy Lindának vajon azért kell-e szexuális szolgáltatásokat nyújtani Jean-Lucnek, hogy ő cserébe egyengesse a karrierjét a divatszakmában. - Herr Silverman azt is mondta, hogy a szexrabszolgák között tizenéves gyerekek is voltak. )
- ha a felnőttség tényleg csak ennyi, akkor azt most rögtön tudnom kell. Vallj színt! Ments meg az elcseszetten szörnyű jövőmtől! Könyörgök!" Ezt a telepátiás mutatványt általában úgy tíz percig nyomom, mialatt a célszemély feljön a metróaluljáróból, elindul a felhőkarcolók árnyékában, és végül eltűnik egy épület gyomrában, amelyet általában biztonsági őr felügyel, hogy a magamfajta örültek ne tudjanak bejutni. (Érdekes, hogy a városi irodaépületekben van biztonsági őr, míg a gimimben nincs. Majd a mai nap után lesz. De miért csak a felnőtteket védik, és a gyerekeket nem? )
Ilyenkor általában célba veszem a legközelebbi parkot, leülök a galambok közé, és bámulom a felhőket, amíg a munkanapom véget nem ér, és el nem jön az idő, hogy hazainduljak a többi kimerült munkással, akik délutánra még szánalmasabbnak néznek ki, mint reggel. A hazafelé utak rendszerint csak még jobban elmélyítik a depressziómat, mert ezek az emberek ilyenkor elvileg szabadok - kiszabadultak a melóhelyükről, és várják őket a maguknak választott házastársaik és a szabad elhatározásból nemzett utódaik -, mégsem tűnnek boldognak. Gyakran agyalok azon, hogy vajon Linda is így néz-e ki, amikor New Yorkból vezet hazafelé, hogy ilyen mérhetetlenül szánalmas, zombiarcú és csalódott-e. Hogy úgy néz-e ki, mint egy szörnyeteg édesanyja?

MÁR VAGY TÖBB TUCAT ilyen felnőttségi próbajáratot tartottam, amelyek során rengeteg öltönyöst követtem, de csak egyszer fordult elő, hogy valaki kiszúrt. Egy gyönyörű nő volt az, aki az 1970-es éveket idéző hatalmas napszemcsiben ült a metrón, pedig az utazás jórészt a föld alatt zajlott. Látszott, hogy a szemfesték lefolyt az arcán, de amúgy konkrétan gyönyörű volt. Annyira, hogy kissé vonzódtam is hozzá. Hosszú, világosszőke haj. Vörös rúzs. Fekete harisnya. Szürke vékony csíkos kiskosztüm. Rögtön láttam rajta, hogy kemény nő. Ahogy ült... nem mert volna senki beszólni a lefolyt szemfestékére. Fenyegető kisugárzása egyértelműen tudtára adta mindenkinek: „Velem nem tanácsos baszakodni!” Mindezek ellenére, aznap ő volt messze a legszánalmasabb ember a metrón. Látszott rajta, hogy ki van bukva, de az is kapásból lejött, hogyha valaki hozzászólna, annak kikaparná a szemét. Az összes többi felnőtt úgy tett, mintha észre sem venné, ami gyávaságnak tűnt a részükről. Egyértelműen ő volt az aznapi célszemély, szóval, leszálltam, ahol ő szállt le, és a nyomába eredtem. Emlékszem a tűsarkúja kopogására: mintha patronos pisztolyból lődöztek volna. Gyalogolt felfelé a mozgólépcsőn, így nekem sem volt más választásom, ha nem akartam lemaradni. Amikor átmentünk a kiengedő kapun, elkezdtem a telepátiát, és azt mondtam - vagy gondoltam? -, hogy „Ne tedd! Ne menj be arra a melóhelyre, amit utálsz! Inkább ejtőernyőzz! Vegyél magadnak csillagot az interneten! Fogadj örökbe egy macskát!” Ezt folytattam még vagy úgy egy háztömbön át. Ott a nő befordult egy szűk sikátorba, a közepe táján megpördült, mint egy tornádó, és gázpisztolyt nyomott a képembe.  Ki vagy és miért követsz? - kérdezte. - Azt is megbánod, hogy ma kikeltél az ágyból! Ez első osztályú cucc. Az Egyesült Államokban be is van tiltva. Ha meghúzom a ravaszt, hónapokig nem fogsz látni. Akár teljesen meg is vakulhatsz. Erre se köpni, se nyelni nem tudtam, így jobb híján, feltettem a kezem a magasba, ahogy a filmekben a bűnözők adják meg magukat, amikor egy kemény, Bogart-szerű figura fegyvert szegez rájuk, és azt mondja: „Kezeket fel". Ez meglepte, és egy lépést hátrált, de nem lőtt.  Hány éves vagy? - kérdezte.  Tizenhét - feleltem.  Hogy hívnak?  Leonard Peacock.  Ha ez nem kamunév, akkor semmi sem az.  Megmutathatom a diákigazolványomat - ajánlottam.  Lássuk, de semmi hirtelen mozdulat. Ha bármilyen trükkel próbálkozol, szaruhártyán lőlek. Extra lassított felvételben leengedtem a karom.  A zsebemben van. Benyúlhatok érte? Bólintott, úgyhogy előhúztam a diákomat. Elvette, rápillantott a nevemre, majd ezt mondta:  Beszarok! Téged tényleg Leonard Peacocknak hívnak. Hülye név. (A „peacock” pávát jelent, de az angol szlengben kisméretű péniszt is)
- Miért sír? - kérdeztem.
Láttam, hogy megrándul a ravaszon lévő ujja, és meg voltam róla győződve, hogy azonnal lekönnygázoz, de helyette inkább eltette az igazolványomat a táskájába.  Miért követsz? De ne beszélj mellé! Valaki felbérelt? Mit akarsz? - kérdezte.  Nem. Szó sincs ilyesmiről. A gázpisztolyt még jobban beletolta a képembe, és a bal szememre célozva rám ordított:  Ne baszakodj velem, Leonard Peacock! Brian keze van a dologban? Igen? Valld be! Ismét magasba emeltem a kezem, és azt feleltem:  Nem ismerek semmiféle Briant. Csak egy hülye gyerek vagyok. Néhanapján felnőttnek öltözöm és lógok a suliból, hogy megnézzem, milyen felnőttnek lenni. Oké? Csak azt szeretném megtudni, megéri-e felnőni. Ennyi. Ezért mindig a legszánalmasabb felnőttet követem munkába, mert pontosan tudom, hogy egy nap ő leszek én, vagyis a legszánalomraméltóbb felnőtt a metrón. Tudnom kell, hogy el tudom-e majd viselni.  Elviselni mit? - kérdezte.  Hogy szánalmas felnőtt vagyok - feleltem. Leengedte a gázpisztolyt. - Ez komoly? Bólintottam. - Te teljesen flúgos vagy, ugye? Ismét bólintottam. - De nem a veszélyes fajtából?! Inkább bárány!  Megráztam a fejem, mert akkoriban még nem jelentettem veszélyt senkire. Aztán bólintottam, mert abban az időben még nem voltam se farkashoz, se oroszlánhoz, se semmi egyéb ragadozóhoz hasonló.
 Jól van - mondta. - Kávét szoktál inni?

ELVITT ABBA A KÁVÉZÓBA, ami egy köpésre volt a sikátortól, ahol lenyúlta a diákomat. Főleg öregekkel volt tele, akik bagelt ettek és kávét szürcsöltek. Ott aztán dőlni kezdett belőle a szó, hogy mennyire ki van bukva, mert a melóhelyén egy Brian nevű taggal ugyanarra az állásra pályáznak, és a faszival egyszer lefeküdt, és az persze most ezzel él vissza. Az anyja meg közben haldoklik egy New Jersey-i elfekvőben, ahol a múlt éjjelt is töltötte. És nagyon szeretne az anyukájával lenni, akinek a napjai meg vannak számlálva, de közben tudja, hogy - bár senki sem tilthatja meg neki, hogy ott legyen, amikor az anyja jobb létre szenderül - Brian kihasználta volna a munkából való hiányzását, hogy előnyhöz jusson az előléptetésért folyó csatában. Legalábbis én így értettem. Gyakran tök összevissza és érthetetlenül beszélt, mintha részeg lenne, és közben végig hadonászott a kezével. A napszemüveget pedig még a kávézóban sem vette le. Vagy egy órán keresztül csak mondta és mondta, és kezdtem arra gyanakodni, hogy kamu az, egész, mert ha a tulajdon anyját is magára hagyta, hogy a karrierjét egyengesse, akkor meg mi a francért tölti velem az idejét itt a kávézóban. Most akkor Brian nem használja fel ellene, ha kimarad a munkából, függetlenül attól, hogy miért marad ki? Éppen ezen agyaltam, amikor megszólalt:  Na és, mit tanultál a felnőttek követéséből? Abból, hogy kémkedsz utánunk?  Nem tudom - feleltem.
 Ne hazudj nekem! Magyarázattal tartozol, Leonard Peacock. Nagyot nyeltem, majd belekezdtem.  Még nem zárult le a kutatás, ezért követtem ma magát.  Mit tanultál az én követésemből? - Őszintén? Bólintott. - Maga nagyon boldogtalannak tűnik - feleltem. - Ebben hasonlít a legtöbb emberre, akit követek. Úgy tűnik, hogy a felnőttek nem szeretik a munkájukat, de nem szeretnek hazamenni se. Mintha az életük minden részletét utálnák. Felnevetett, és azt mondta:  És neked a metró utasait kellett követned, hogy ezt megállapítsd?  Abban reménykedtem, hogy kiderül, mégsem így van.  És a gyerekek a gimidben nem pont ugyanolyan szánalmasak? - kérdezte. - Én gyűlöltem a gimnáziumot. GYŰLÖLTEM!  Igen, a legtöbben azok - feleltem erre. - Bár mindent megtesznek, hogy ne mutassák. A gyerekek ügyesebben játsszák meg magukat, mint a felnőttek, nem? Az az elméletem, hogy ahogy öregszünk, elveszítjük abbéli képességünket, hogy boldogok legyünk. Erre elmosolyodott.  Ha mindent ilyen jól látsz, akkor miért követsz még mindig hozzám hasonló felnőtteket?  Ahogy már mondtam, abban bízom, hogy tévedek, hogy egyesek számára jobb lesz az élet, ahogy öregszenek, és még a legszánalmasabbak is, mint maga vagy én, képesek talán élvezni a felnőtt lét bizonyos dolgait. Vannak pölö azok a reklámok, amikben meleg férfiak beszélnek arról, hogy az osztálytársaik pokollá tették az életüket a gimiben, de aztán felnőttek, és felfedezték, hogy a felnőtt lét maga a mennyország. Azt hangoztatják, hogy jobb lesz. Szeretnék hinni
benne, hogy a boldogság azért elérhető azok számára is, akik hajlamosak a szomorúságra. A kezével elhessegette a szavaimat, majd kijelentette:  Minden reklám hazugság. Az élet egy fikarcnyival sem lesz jobb. A felnőtt lét maga a pokol. És amit magamról mondtam neked, az is az utolsó szóig hazugság volt. Az egészet csak kitaláltam, hogy lebuktassalak, mert azt gondoltam, felbéreltek, hogy kémkedj utánam. De végül csak magamat tettem nevetségessé, mert te tényleg csak egy dilis, depressziós, alultáplált gimnazista vagy, aki találomra kiválasztott embereket követ. Ez beteges. Perverz. Megtartom az igazolványodat, és ha még egyszer rajtakaplak, feljelentelek, és távolságtartási végzést kérek ellened. Felállt, majd a hatalmas napszemüvegén keresztül alaposan végigmért.  Ez a kis pöcs sötét sikátorokban vadászik a nőkre, akiktől illetlen dolgokat kérdez. Igazi perverz alak. Tegyenek vele belátásuk szerint - mondta fennhangon az ott reggelizőknek, majd tűsarkain kitipegett a kávézóból. PIFF! PUFF! PIFF! PUFF! Éreztem, hogy mindenki engem néz, ezért megrándítottam a vállam, és csak annyit mondtam: - Nők! - egy kicsit talán túl hangosan. Viccnek szántam, hogy oldjam a hangulatot, de nem jött be. A kávézóban mindenki (egytől egyig felnőttek) megvetően méregetett. Arra jutottam, hogy ez a nő tök zakkant volt. Kifogtam egy végzet asszonyát. Találhattam volna sokkal jobb esettanulmányokat, olyan szomorúságra hajlamos felnőtteket, akik azért valamivel boldogabbak. Szóval, ez csak egy peches választás volt.
Volt azonban egy kis bökkenő: a nő emlékeztetett kicsit Lindára, aki szintén perverznek gondol. Meg amit ez a '70-es évek napszemcsijét viselő nő mondott mindenki füle hallatára, az annyira kegyetlen volt, és talán igaz is, hogy ott helyben, a kávézóban sírva fakadtam, amitől aztán tényleg perverznek TŰNTEM. Nem krokodilkönnyekkel. Egész jól tudtam álcázni, hogy sírok, éppen csak a szám remegett és a szemem lett nedves, mielőtt megtörölhettem volna az ingujjammal. - KURVÁRA NEM VAGYOK PERVERZ! - ordítottam a rám bámulóknak, nem tudnám megmondani, hogy miért. A szavak csak úgy kilövelltek a számom. KURVÁRA NEM VAGYOK PERVERZ!
Erre beijedtek. Néhányan pénzt tettek az asztalukra, és leléptek, pedig még be sem fejezték a reggelit. Egy televarrt és kigyúrt, nagydarab szakács bukkant fel a konyhából. és azt mondta: - Kölyök, fizesd ki a számládat, aztán tipli, oké? Ahogy mindig, most is tudtam, hogy velem van a probléma - hogy a kávézónak jót tennék azzal, ha nem rontanám tovább ott a levegőt -, úgyhogy elővettem a pénztárcámat, odaadtam a srácnak az összes pénzemet, pedig csak két kávénk volt, és normális hangnemben annyit mondtam: - Nem vagyok perverz. Senki sem nézett rám, még a szakács sem, ő éppen a pénzt tanulmányozta, talán, hogy megállapítsa, nem hamis-e. Akkor nyilallt belém, hogy legtöbbször tök mindegy, mi az igazság - ha az emberek szörnyű dolgokat gondolnak rólad, akkor akár a fejed tetejére is állhatsz, úgysem tudod a véleményüket megváltoztatni. Szóval, nem vártam meg a visszajárót. Elhúztam a belem. A parkba vackoltam be magamat, ahol a turbékoló galambokat bámultam, és közben olyan magányosnak éreztem magam, hogy annak örültem volna a legjobban, ha valaki odajön, és kést döf a bordáim közé, csak hogy elvihesse az üres pénztárcámat. Elképzeltem, ahogy kifolyik minden vér a testemből, és a havat gyönyörű vörösre színezi, miközben a philadelphiaiak szapora léptekkel mennek el mellettem, és még csak azért sem lassítanak, hogy megcsodálják a bíbor hó szépségét, szóval, hogy is tűnne fel nekik, hogy egy gimnazista vérzik el a szemük előtt. A gondolat valahogy nyugtatóan hatott rám, és megmosolyogtatott. Közben egyik pillanatban azt kívántam, hogy a ’70-es évek napszemcsijét viselő zakkant nő anyja kegyetlenül fájdalmas kínhalált haljon, a másikban pedig azt, hogy maradjon életben, nyerje vissza az egészségét, még fiatalodjon is meg, sőt, esetleg mind a ketten kezdjenek el visszafelé öregedni egészen a gyerekkorig. Közben persze tisztában voltam vele, hogy a végzet asszonya valszeg az egész haldokló anya sztorit csak szívatásból találta ki. Persze kellett, hogy legyen anyja, aki vagy meghalt már, vagy öreg, ezért jó volt arra gondolni, hogy együtt fiatalodnak, nem pedig öregszenek, függetlenül attól, hogy megérdemlik-e vagy sem. Zavarba ejtő nap volt, úgy éreztem, mintha egy fekete-fehér Bogartfilmbe csöppentem volna, ahol a nők hibbantak, és a férfiak nagy árat fizetnek azért, mert - Walt kifejezésével élve - a „gyengébbik nemmel” kezdtek. Emlékszem, hogy négy napot kihagytam a suliból a ’70-es évek napszemcsijét viselő nővel való találkozás után, csak hogy Walttal nézhessük, ahogy a jó öreg Bogie rendet rak fekete-fehér Hollywood országban. A gimiből százmilliószor telefonáltak, mire Linda lehallgatta a rögzítőt New Yorkból, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy még aznap este hazahozatta magát egy sofőrrel, és amikor látta, milyen elbaszottul vagyok, egy-két napot velem töltött. Nem beszéltem, és rám tört a depresszió. A falat bámultam, és a tenyerem sarkát nyomtam a szemembe, de olyan erővel, hogy a szemgolyóim majdnem kifordultak. Bármelyik normális anya pszichológushoz vitt volna, vagy legalább egy orvosnak megmutatott volna, de nem Linda. Hallottam, amikor a telefonban a francia fiúkájának azt mondta: - Nem fogom azt hallgatni, hogy valami pszichológus engem okol Leo problémáiért. Ekkor tudatosult bennem, hogy csak magamra számíthatok, Linda nem fog megmenteni. Így aztán valahogy összeszedtem magam, újra megeredt a nyelvem, elkezdtem bejárni az iskolába. Linda annyira megörült, hogy megint magamra hagyott. Szólította a divat. Bébidollt kellett terveznie beépített melltartóval. Így már érthető, miért nem tűrt halasztást a New York-i visszaút.
És az élet ment tovább"


Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock