Kezek

- Kérlek, tedd meg! - komolyan nézett rám és szelíd volt a hangja, kérlelő. Sosem ütöttem még meg, mert féltettem magamtól. Nem tudta, mit várhat, nem tudta, mit kell szó nélkül, hang nélkül állnia. Nem kötöztem ki, nem volt bilincs, sem kötél csak a puszta erő és akarat. Levette a pólóját és megfogta a feje fölött a kapaszkodót, én pedig körbesétáltam. Levettem a korbácsot és megsimogattam a szálait. Megmerevedett az arcom és elsötétült a szemem - átszellemültem. Amikor először látta ezt a reakciót, azt mondta, démoni a tekintetem.
Emeltem a kezem, suhogott a korbács és csattant. Egyik ütés a másik után, egyik vörös csík a másik után. Nem mertem ráemelni az arcom, mert féltem, hogy túl sok fájdalmat látok rajta. Miután végeztem, megkérdezte:
- Ez a legerősebb ütés, amit tudsz?
- Nem, pálcával erősebbet ütök.
- Próbáld meg!
5 ütést helyeztem el a testén. Hármat a hasán, kettőt a combján. Sokáig nézegette magán a nyomokat...az én kezem ajándékát.



Ha visszagondolok az ő kezére, az jut eszembe, hogy szép. Megmelengetett a hidegben, mikor kézenfogva sétáltunk a városban. Erős és biztonságot adó. Volt egy mozdulat, amit kifejezetten szerettem nézni, olyan természetességgel csinálta, hiszen képzett harcművész.
Ezzel a kézzel cirógatott minden piros lámpánál és ezzel a kézzel csalt elő belőlem olyan hangokat, mikor felkúszott tarkómra, mintha éppen élveznék. Bárhol és bárki előtt. Szeretem a kezét.

Ja és cuki vagyok, ezt majdnem kihagytam. ;)