fotonok, részecskék, kis izék

Van valami nagyon boldog és megnyugtató érzés abban, amikor olyan férfival beszélgethetek, aki látni és megérteni vél.

Aki figyel.

Aki hallgat.

Aki mesél.

Aki tudja tartani a csendet is, nem csak a szavakat.

Amolyan hazatalálás érzés ez.

Ma este az általános iskolai egyik legjobb barátomról álmodtam, aki amikor ballagásunk utáni évben elmondtam neki, hogy lányokhoz is vonzódom, kitagadott az életéből. Megmondta, hogy ez bűn és hogy ő ilyen emberekkel nem tart kapcsolatot, és elküldte a JW idevágó cikkét. Nagyon fájt.

Ennek már 13 éve. Ma pedig álmomban nem tervezetten találkoztam vele. 2 különböző társaságban 2 különböző körasztalnál ültünk egymás szomszédságában. Egymásba akadt a tekintetünk. Mélyen. Elmosolyodtunk. Szorosan megöleltük egymást. Váltottunk pár felszínes mondatot. Gyógyító találkozás volt.

Vannak emberek, akik nem az állóvizet duzzasztják az életemben, hanem sodrást generálnak.

Akiknek a szava és jelenléte olyan partszakaszokra is elvisz, amiktől kurvára félek.

Nem erőszakosan, belekényszerítve visznek el, hanem megengedik, hogy velül menjek.

Tartják a teret, adják az elfogadást.

A pixie egy szénakazal. Amiben sokan a tűt keressük.

Romantikát, lelkek kapcsolódását, intelligenciát, nevetést, szexuális vágyak megélését, barátságokat, kapcsolódást, megértést, hosszú telefonbeszélgetéseket.

Lehet pixien tűt találni.

Nehéz?

Igen.

Fárasztó?

Igen.

Megéri?

Igen.