Újra támad a robotporszívó

Tudom, szadista vagyok, de hadd fájjon nektek is:
"
Szeretném ezt a történetet kellő távolságból kezdeni, hogy a látszata meg legyen annak, hogy kultúrlény vagyok, háziasszony, anya, feleség etcetera etcetera. Szóval a sztori az úgy kezdődik, hogy a férjem az egy igazi high tech pacák, nálunk vagy minden digitális vagy okos, de legalább beszélni lehet hozzá és válaszol is. Ennek fényében nem meglepő, hogy cirka két évvel ezelőtt megjelent a futár nálunk egy Roomba márkájú, épp legújabb szuperdizájnos robotporszívóval, aki a tűzkeresztségben az Alfréd nevet kapta – a Batman sorozat inspirálta.
Alfréddal a kapcsolatunk bármilyen pszichoanalízis után is kiegyensúlyozottnak volt tekinthető, ő megbízhatóan rótta pályáját a lakáson belül, én pedig belátással voltam arra, hogy csak úgy tudja a munkáját elvégezni, ha nincsenek kisebb tereptárgyak a munkaterületén. Egy idő után rászoktunk arra, hogy délelőtt 10re programoztuk be, mert akkor senkit nem zavart a dühödt zúgása, és senkinek a bokáját nem akarta megerőszakolni, ami egyébként szokása - lévén nem vagyunk otthon.
Mármint a férjem, a gyerek és én.
A család többi tagja itthon marad, lévén se nem iskolaköteles se nem jár dolgozni, akinek van kutyája meg macskája az ismeri a terepet. Minden nap az elmenetelünk kapcsán két reakció érkezik: a macska arca egy úrinő undora amikor fikát evő gyereket lát, a spániel arca a teljes kétségbeesés és a totális érzelmi megsemmisülés, a végső, a koporsó leengedésekor átérzett örökre szóló búcsútól könnybe lábadó szemek, amik minden egyes kurva reggel lyukat égetnek a hátunkba az ajtón keresztül is. Tulajdonképpen csak és kizárólag azért nem érzünk bűntudatot, mert tudjuk, hogy a kutya a távozásunk utáni öt percben már túl jutott azon, hogy lecsekkol minden táskát és zugot kajáért, ha lehetősége van rá, akkor a konyhapultról lekommandózik bármit ami szén alapú és ehető, a zöldpaprikától a puffasztott rizsig, majd ha haragosabb napja van akkor dühében hogy otthon hagytuk oda is szarik a nappali közepére.
Hogy a helyzet tisztán érthető legyen, ezért el kell azt mondanom, hogy a nappali nálunk két lépcsővel van lejjebb, mint a lakás többi része, éppen ezért Alfréd nem szokott oda lemenni, hanem a maradék nagyobb területen gályázik inkább. Ennek a történet során komoly jelentősége lesz.
Immáron a lényegre is térnék, a minap érkezem haza délután, dudorászós hangulatban, napsütés, miegymás, trallala. Kinyitom a bejárati ajtót, de még csak résnyire volt nyitva, amikor a spániel egy fekete meteorit sebességével elszáguld mellettem ki a kertbe, lobogó fülekkel, hátra se nézve. Ezen a döbbenetig meglepődtem, a hazaérkezési szeánsz általában percekig tart, amíg elzokogja, hogy már azt hitte, hogy SOSE jövök meg, és úristen, de jó, hogy végre mégis megjöttem, és tényleg itt vagyok, itt vagyok, mindezt három felvonásban. Na, hát ez most elmaradt, a kutya gömbölyű fara már messze vitorlázott tőlem, amikor is beléptem a lakásba.
Nem szeretnék mély túlzásokba esni, de a Néró által felgyújtott Róma az a Veresegyházi Medveotthon összes macijának a veretes fasza volt ahhoz képest, ami engem a lakásomban fogadott. Azt kéne elképzelni most jó erősen, hogy a fényes, fehér műkő borítású, küszöb nélküli lakásunk padlózatának minden négyzetcentimétere a láthatósági területen belül finom fátyolban nonfiguratív mintával, kutyaszar filmmel van bevonva, gondosan, hogy semmi ne maradjon ki. Az agyamban az összekötő kábelek lassan, de biztosan átlátták az összefüggést a kutya általi százméteres sprintfutás egyéni csúcsának megdöntése és a lakás állapota között.
Beléptem, mivel nem volt más választásom. A macska a számára abszolút tiltott zónás étkezőasztal közepén a só és a borstartó mellett röhögve ült. Alfréd a nappaliba vezető lépcső tetejénél lévő dokkoló állomása mellett pirosan villogva ácsorgott, és én ebben a pillanatban megértettem, hogy mi történt: az, amit a YouTube-on a röhögéstől fetrengve nézek – a kutyám odaszart a padlóra, a robotporszívó pedig szétkente. Meg kell hagyni, hogy a Roomba egy nagyon jól megtervezett készülék, ez a padló állapotából is világosan kiderült, lévén hogy nem volt egyetlen olyan mikroszkopikus nagyságú folt sem, amit ne fedett volna csonttá száradt kutyaszar, és ahogy a konzisztenciáját elnéztem a dolognak, a spániel nem simán odaszart a kőre, de gondosan rá is pisált, mert az Alfréd által szétkent végtermék egyértelműen nem volt sűrű – jutott bőven mindenhova.
Hogy mennyire mindenhova, azt mi sem tükrözi jobban, mint az a tény, hogy Alfréd oldalán van egy kis kinyúló körbeforgó kefe – a sarkok takarítására - ami maximális precizitással a lakásban található összes bútort és egyéb tereptárgyat két, azaz kettő centiméter magasságban szintén lemázolt kutyaszarral. A cipőket is amiket lerángatott még korábban. Maga Alfréd nem a legjobb formáját hozta, úgy nézett ki mint egy egyéves gyerek akinek megengedik hogy szétpacsálja a szülinapi tortáját, jutott az anyagból bőven mindenhova, a kerekek recéje, a kefék, az oldala…
A dermedt döbbenetet a robotpilóta üzemmód vette át: két óra, öt vödör forró víz és egy liter hipó kellett ahhoz, hogy a lakást az ÁNTSZ ne akarja sárga kordonnal körbekerítve lángszóróval felgyújtani a picsába. A férjem éppen külföldön dolgozott, még az események legelején átküldtem neki két fotót, egy megbeszélés közepén ült, utólag a kollegái azt mondták, hogy a néma horror ült ki az arcára, aztán simán a két karjára borult fél perces néma csendben.
Alfrédot kevésbe ünnepélyes keretek között ideiglenesen egy 60 literes összehúzható szájú szemeteszsákba száműztem.
A kutya…a kutya másfél óra múlva jött az ajtóhoz, és a mai napig nem meri Alfrédot egy méternél jobban megközelíteni.
"
Forrás: Facebook, AV Freron.