Halottak napja

Én nem úgy élem meg a halottak napját, mint a legtöbben. Minden nap gondolok azokra, akik már elmentek. Azokra is, akiket nem is ismertem személyesen, de valamit hozzátettek az életemhez, "ott voltak" , mikor valami öröm, vagy bánat ért. Ilyenek pl Freddie Mercury, vagy Ozzy Osbourne.

De ugyanúgy hatalmas veszteségként élem meg, ha valakit úgy veszítek el, hogy még él, de már nem része az életemnek. Ugyanúgy elgyászolom és attól a naptól fogva gyászolni fogom minden nap.

Nem igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít. A gyászra nem. Mert a halál véglegessége nem visszafordítható, nincs több esély, elment a remény.

Ezért nem járok temetőbe sem. Ott csak a porhüvelyük van azoknak, akik valaha velem nevettek, sírtak, ettek-ittak, szerettek. A hideg sír látványa nekem sokkal fájdalmasabbá teszi azt a tudatot, hogy ők már nincsenek. Inkább arra a melegségre emlékszem, amit akkor kaptam tőlük, mikor még itt voltak.